Vannak kivételes tehetséggel megáldott gitárosok, akiket nem elégít ki egy adott stílusirányzatban működő főzenekarban betöltött pozíció: zenei sokrétűségük vagy éppen virtuozitásuk szólókarrier beindítására ösztönzi őket.
Egy átlagember számára nem valószínű, hogy sokat mond a következő név: Paul Gilbert. A zenekara, a Mr. Big viszont már nagy eséllyel mozgatja meg az agyunk emlékezésért felelős receptorait, hisz a kilencvenes évek zenecsatornai nagyhatalmaként számon tartott Music Television annak idején rogyásig vetítette a banda videoklipjeit, örökre bevésve ezáltal az emberek emlékezetébe az egyébként kiváló, és egyben rendkívül széles táborhoz szóló dalaikat.
Azt viszont már kevesen tudják, hogy tulajdonképpen a Mr. Big egy hard rock banda, és nem csak ilyen-olyan szerelmes, akusztikus, rádióbarát dalokat írnak, hanem kőkemény számok is vannak a tarsolyban szép számmal, melyek anno az MTV-n nem igazán kaptak teret. És nem akármilyen szerzeményekről van szó: a csapat amellett, hogy eszméletlenül fogós dalokkal operál, nagyon komoly hangszeres tudás birtokában van, melyről az élő fellépések alkalmával még inkább megbizonyosodhatott az a szerencsés rajongó, aki szem-, illetve fültanúja volt a zenekar felejthetetlen koncertjei bármelyikének.
Annak ellenére, hogy Paul Gilbert szólókarrierje már a kilencvenes években elkezdődött, eddig még nem igazán ütköztem bele a lemezeibe, a szóban forgó korong az első anyag, melyet van szerencsém megfülelni. Azt tudtam, hogy nagy gitármágus és kurzusokat is tart. Az első dolog, ami a lemez meghallgatása előtt megfogalmazódott bennem: mi van, ha rommá gitározza majd a dalokat, teker mint az állat, perverz gitármániákusok igényeit maximálisan kielégítve ezzel, de nem az enyémet. Szerencsére nem így történt: a nóták mindegyike önálló karakterrel bír, fogós, dallamcentrikus, technikás, de nem öncélú vagy magamutogató.
Amikor élőben láttam a Mr. Big gitárosaként, nemcsak az ő kiváló teljesítménye, hanem a zenésztársai által prezentált színvonal is bevitt egy jobbegyenest: csak vigyorogtam, mint egy jóllakott napközis, és reméltem, hogy a koncert minimum örökké tart majd. Végig felszabadultan, teljes erőbedobással örömzenéltek, a közönséget mindvégig extázisba ejtve ezáltal. Mindezek után biztos voltam benne, hogy Paul szólóban sem fog csalódást okozni számomra.
Ami elsőre megfogott, az a lemez meleg, fülbarát megszólalása. Sosem rajongtam a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején divatba jött szétpolírozott, műanyag hangzásért, a mai napig nem értem, miért alkalmazták annyian azt a semmitmondó álmegszólalást. Szerencsére mára már a digitális rögzítési mód is a csúcsra ért, és amellett, hogy simán felveszi a versenyt az analóggal, kezdenek eltűnni a színről a vékonyka, semmitmondó stúdiófelvételek, helyette a hetvenes évek lemezeinek hangzását megidéző munkák kerülnek ki a hangmérnökök kezei közül.
Nem állítom, hogy Paul nem domboríthatta ki mesteri gitártudását a Mr. Big soraiban (azért ott is megvillantott ezt-azt), de nyilván egy gitárcentrikus szólólemez nyújtotta lehetőség tárja szélesre a kapukat előtte, hogy még jobban eleressze magát és egy virtuózabb arcát is megmutassa a rajongóinak. Ezt nyilván már korábban megtette, hisz ez immáron a sokadik szólólemeze, de mint már említettem, én még csak most ismerkedem az efelé irányuló törekvéseivel.
A lemezborító nem is lehetne kifejezőbb, mint egy, a gitárjával feszítő Paul Gilbert fotója. A zene amolyan bluesos, hard rockos, néhol jazzes, ízes gitározgatás közel hatvan percben. Az instrumentális dalok valószínűleg azért ének nélkül íródtak, mert ezáltal még inkább a hangszeresek kerülnek előtérbe, főleg ugye Paul és az ő muzikalitása. De azért a "másik oldalon" is példaértékű zeneiség bontakozik ki, a billentyűs hangszerek, a basszusgitár vagy éppen a dobok is hozzák a libabőrt, ahogy kell. A Pault kísérő zenészek sem árulnak zsákbamacskát: hatalmasat örömzenélnek így együtt, akaratlanul is bemozdul tőle kezünk-lábunk.
A Havin' It a maga hét percével elkalauzolja a hallgatót a nagybetűs zene világába: a blues jegyeit magán hordozó darab játékossága, valamint briliáns hangszerbűvölése nem engedi tovább az embert, étvágyat hoz, kíváncsivá tesz. Folytatásként az I Own Building lágy, érzelgős melódiái kényeztetik füleinket, és egy rövid időre kiűzik belőlünk a rohanó világ frusztrációit. Egy felhőtlen jazzes folytatás következik az Everywhere That Mary Went képében, mely további pozitív energiákkal tölti fel a hallgatót. A Love Is The Saddest Thing pontosan úgy kezdődik, mint a Black Sabbath Wicked World című száma, de csak az első pár taktus idézi meg a zenekart: nem átdolgozás, maximum a dal jammelős éle, mint hasonlóság vonható párhuzamba vele.
A Let That Battery Die, a néhai Gary Moore finom, érzelemgazdag játékát idézi meg, a Blues For Rabbit pedig egy, a címéhez méltó tipikus bluesdarab. A továbbiakban érkező dalok sem térnek le az előzőek által kitaposott ösvényről, nincsenek extrém kilengések, végig megmarad a rock, a blues és a jazz színeivel tarkított hangulat. A tizenkét tételes lemez majd hatvan perce egy kissé túlzásnak tűnhet, egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy túllőtt-e a célon Paul vagy ez még belefér. Engem mindenesetre meggyőzött az anyag, valószínűleg többször elő fogom venni a későbbiekben is.
A többnyire a blues jegyében fogant "Behold Electric Guitar" című nagylemez a Mascot Label Group gondozásában jött ki 2019. május 17-én. Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek. Tényleg.
9/10
Fotó: Jason Quigley
