Ha Beethoven ma élne, valószínűleg heavy metalt játszana, szokták mondani (vagy valami ilyesmit). A klasszikus zenét sokszor állítják párhuzamba a rockzenével, hisz a műfaj sok esetben elmegy komolyzenei mélységekig: vannak olyan produktumok, melyek nem igazán illenek a könnyűzenei besorolásba. Hazánk egyik komolyzenei szaktekintélye, Szentpéteri Csilla zongoraművész is egyszer valami olyasmit nyilatkozott, hogy Mozart és Beethoven szerinte rockgitárosokként tevékenykednének a mai világban.
Aztán vannak olyan zenekarok, akik ezt a kettő műfajt ötvözik. A 2015-ben alakult pittsburghi Equipoise a death metalt vegyíti a klasszikus zenével (többek között). Láttunk, illetve hallottunk már ilyet vagy hasonlót korábban, amikor is a Nocturnus billentyűszőnyeggel megtámogatott halálmetalt zúdított ránk a kilencvenes években, vagy éppen az Atheist, aki jazzel bolondította meg a stílust. De az akkor is egy kissé más volt: a Nocturnus-ban, a szintetizátor amolyan színezékként betöltött szerepe nem hasonlítható az Equipoise komolyzenei elemekkel tarkított zenei világához.
Elég komolyan tolják amúgy ezt a dolgot, a sokszor unalomba fulladó, csak amolyan stresszlevezető death metal lemezek közül magasan kiemelkedik a "Demiurgus" című album, mely a The Artisan Era gondozásában látott napvilágot 2019. március 8-án. A tizennégy tételt tartalmazó lemez bő egy óra hossza talán kissé eltúlzott, én megnyestem volna a játékidőt a helyükben, és egy kicsit több szellősebb, fogós részt építenék a dalokba a sok tekerés helyett.
Nem rossz ez, és ráadásul üde színfoltja a műfajnak, de néha azt érzem, hogy ezt vagy azt a számot mintha már másodjára hallanám. A komoly és színvonalas hangszeres játék önmagában még nem elég ahhoz, hogy a lemez hosszú időre a CD-játszónkba ragadjon, vagy elkoptassuk rajta méregdrága lemezjátszótűnket. Az anyag hangzásával elégedett vagyok, kiegyensúlyozott, szépen szól. A "Demiurgus", a technikás, progresszív death metalt játszó banda első nagylemeze, melyet csak egy EP ("Birthing Homunculi") előzött meg 2016-ban.
Talán nem meglepő, hogy banda hatásai között megtalálható a Cynic, az Atheist, a Nocturnus vagy éppen a Watchtower. Valahogy azt érzem, hogy ezzel a lemezzel nagyot akart villantani hangszeres tudás tekintetében a banda. Hiányolom a kiemelkedő riffeket, az önálló karakterrel bíró dalokat: amolyan öncélú, technikás témahalmaz jellege van az egésznek. A tempók is nagyjából azonosak, nehéz részekre bontani az anyagot. Vannak ilyen-olyan akusztikus betétek beleolvasztva a dalokba, de ezek sem sokat javítanak az összképen.
A zenekar tagjai: Stevie Boiser - gitár/ének (Dissonance In Design, Tethys, Ashen Horde, ex-Vale Of Pnath), Phil Tougas - gitár (First Fragment, Chthe'ilist, Zealotry, Serocs, Funebrarum, Cosmic Athrophy), Nick Padovani - gitár, Sanjay Kumar - gitár (Wormhole, Perihelion), Hugo Doyon Karout - basszusgitár (Beyond Creation, Brought By Pain), Jimmy Pitty - szintetizátor (Eternity's End, NYN, ex-Scholomance, The Fractured Dimension), Chason Westmoreland - dob (Burning The Masses, ex-The Faceless, ex-Hate Eternal).
A lemezanyag egyébként elég sötét hangulatot áraszt, néhol nyomasztó, depresszív melankóliával operál, nem egy könnyen emészthető, vidám cucc. Klasszikus zene, jazz, progresszív rock és a death metal keveréke. Ínyencek, valamint a felsorolt műfajok kedvelői nyugodtan tegyenek egy próbát az anyaggal, lehet, hogy csak én nem adtam elég időt a kibontakozáshoz, hisz ismerjük azt a jelenséget, amikor tíz-húsz hallgatás is kell ahhoz, hogy igazán megbarátkozzunk egy lemezzel. Az új Arch/Matheos is egy sűrű, elsőre nehezen befogadható anyag, de az mégis nagy hatással volt rám már első hallásra, ellentétben ezzel.
8/10
