Hogyha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor meg kell mondanom, hogy soha nem voltam az amerikai thrash metal elkötelezett híve. Konkrétan egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány csapat fogott meg annyira, hogy akár még rajongónak is mondhatom magam. Ennek semmilyen kukacoskodó oka nincs, egészen egyszerűen engem az európai, főleg a német jobban megfogott. 

A kaliforniai Death Angel először a 2008-as "Killing Season" albummal jutott el hozzám. Akkor, még nagyon gyerek fejjel, csak annyi esett le, hogy ez valami nagyon más. Megvannak a tipikus amcsi thrash elemek, de valahogy mégis különbözik mindentől, amit eddig hallottam. Nem is kellett sok, hogy visszamenőleg bepótoljak mindent, amit csak lehetett és ami ehhez a csapathoz fűződik, és az évek során az Anthrax után a második kedvenc tengerentúli thrashcsapatommá váltak. A 2016-os "The Evil Divide" hihetetlen magas színvonala után elég komoly elvárásaim voltak az új anyaggal kapcsolatban. Nos, sikerült megugrani a lécet, viszont éppen csak. 

Az album felütése a címadóval kellőképpen erős lett. Amolyan igazi in medias res, de ez inkább csak jót tett a lemeznek, mint később kiderült, tekintve, hogy ekkor még nem gondoltam, hogy ez a fajta hangulat és elsőre kialakult kép fogja jellemezni az egész albumot. És akkor most egy kicsit előre rohanok, egészen a verdiktig, de nem bírom magamban tartani: a "Humanicide" egy remek anyag lett, viszont az előző változatossága nem igazán fedezhető fel rajta, belassulások ide, dalvégi zongora betét oda (ez utóbbi az Immortal Behated című dalban tűnik fel, és bár nem lóg ki, de elsőre nagyon nem tudtam hova tenni). Tudom, hogy pofátlanság azon fennakadni egy thrash metal albumnál, hogy végig a cséphadarás megy, viszont a Death Angel zenéje mindig tartalmazott egy olyan változatosságot, mellyel nagyon kitűntek a szintéről.

Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek emlékezetes, sőt, nagyon erős momentumai a lemeznek. Rögtön itt van az Aggressor című tétel, mely egy tipikusabb DA-dal, de a masszív kórusaival és a "valami új, mégis ismerős" érzetével megkockáztatom, még a debütáló "The Ultra-Violence" korongra is simán felférne. Továbbá említésre méltó még a Ghost Of Me, melyben helyenként masszív heavy metal pillanatok is helyet kaptak.

Az érdekesebb dalok közé tartozik még a klipes I Came For Blood. Egy igazi adrenalinbomba, tuti biztosan koncertkedvenc lesz, és nem egy mozzanatában idézte meg nekem az előző album érzésvilágát. Ez egyébként elmondható az egész anyagról, valahol egy kicsit a 2016-os lemez rendezői változatának tűnik. 

A csapat legnagyobb erősségének továbbra is a gitárduót, a Rob Cavestany/Ted Aguilar párost tartom. Az utóbbi időben többször is volt lehetőségem élőben a látni a brigádot, és mindig kimagaslóan jól teljesítettek, főleg gitárfronton. Ahogy ez a két figura penget, az egészen elképesztő, pláne ezen a műfajon belül. Van benne valami maximálisan zsigeri, mégis olyan műgonddal vannak eljátszva a témák, hogy sok progresszív rock/metal gitáros simán példát vehet róluk. 

A másik aspektus, mely magasan kiemeli számomra a Death Angelt a tucat thrashbandák közül, az Mark Osegueda énekes meglehetősen multifunkcionális hangja. Ez alatt arra gondolok, hogy az átlagosabb kalapálós tételekhez is megvan a kötelező agresszív jellege, de ha líraibb jellegű dalra kerül a sor, akkor is megállja a helyét maximálisan. Nem mondom, hogy egy Bruce Dickinson az ürge, de elég közel áll hozzá és ez élőben üt a legnagyobbat. 

A többiek teljesítménye is megszokott magas színvonal. Damien Sisson basszusjátéka erőteljes és jól hallható. Most mintha egy kicsit egyszerűbbre vette volna a figurát, egy kicsivel punkosabbak a témák, de a végeredmény remekül belepasszol az összképbe. Will Carroll is korrekt dolgokat üt. Sablon thrash kalapálás, de a dalok nyersebb jellegéhez tökéletesen simulnak a dobtémák.

Zárásként akkor térjünk rá arra, hogy mi az, ami nem tetszett. Ez pedig nem más, mint a fejlődés hiánya. A "Humanicide"-ot semmivel sem érzem többnek, mint az előző albumot. Igaz, gyengébb se lett. Valamivel afölött van, főleg hangzás terén, de nincs meg az a változatosság a dalokban meg az egész albumstruktúrában. Például amolyan pihenés gyanánt simán elbírt volna az album egy melodikusabb dalt, ilyenre remek példa az előző anyagról a Lost című tétel.

Egy idő után fárasztó hallgatni a folyamatos szögbeverést, ami ugyan a műfaj sajátja, viszont a Death Angel pont emiatt lett az egyik kedvencem, mert nálunk egy elég széles zenei palettán mozogtak az albumok mindig is. A lemez végeredményben egyáltalán nem lett rossz, viszont a hiányosságai okán nem ez lesz az új kedvenc albumom a csapattól. Következő alkalomra - ha kérhetném - egy kicsit több merészséget és fantáziát. 

7/10