A The Other Left egy 2016 végén alakult budapesti punk- és pop-rock zenekar. A bandára olyan formációk voltak hatással, mint a Green Day, a Sum41 és a Blink-182, de a kedvenceik közé tartozik még a magyar Fish! és zenéjükön megfigyelhetőek a Rolling Stones és The Beatles stílusjegyei is. Az elmúlt években tartó dalszerzés után, idén tavasszal jelent meg a csapat debütalbuma, az „Entertain Yourself”.
A lemez zömében angol nyelvű dalokat tartalmaz, de pár magyar nyelvű számra is felfigyelhetünk, amelyek a zenekar elmondása szerint „jobban akarództak magyarok lenni”. Zenéjüket dallamos, szinte folyamatosan több szólamú gitártémák, tempós ének és frappáns szövegek jellemzik. Témáik között a punk-rockhoz méltóan az önkritika, elégedetlenség, szabadságvágy és depresszió egyaránt megjelenik. A megszokott témák ellenére ne gondoljuk, hogy ez a zenekar és ez az album is csak egy a sorban. Vessünk egy pillantást a korongra.
A lemez első dala az Entertain Yourself. A szám pörgősen indít, és kiválóan megmutatja a zenekar arculatát, így nem is véletlen, hogy ez a dal az album névadója. Az Entertain Yourself kifejezést sokféleképpen lehet értelmezni. Részben felhívás a hallgató számára, hogy jöjjön, hallgassa meg az albumot és érezze jól magát. Másfelől egy gúnyos megjegyzés, fityisz a nagyközönségnek: mindenki oldja meg a saját életét.
A következő két dal az I’m An Artist és a Filmsztár minden valaha élt kezdő zenész helyzetét mutatja be. A zenészek főként a dallamokon és ritmusokon át képesek magukat kifejezni, amelyet sokszor mások nem is értenek rajtuk kívül. Ahogy a második dal szövege is mondja, a művészek „a bűn emberei”, vagabund életet élnek, senki sem parancsol nekik. A másik dal, a Filmsztár (lehetne akár rocksztár is, hiszen) a hírességek életét helyezi „reflektorfénybe”. Minden zenész vágyik rá, hogy majd egyszer óriási színpadon játsszon több tízezer embernek, és biztosra mondhassa, hogy befutott, sikerült elérnie az álmát. Van, akinek sikerül, van, akinek marad az önkifejezés.
A negyedik dal, a Make It Last Forever az album egyik legpoposabb tétele, melyet a zenekar már az „It’s On” EP-n is bemutatott. A popossága ellenére nekem ez a kedvenc dalom a lemezről, nagyon magával tud rántani, és szerintem bőven megállja a helyét akár a nagyok számai között is. Valamilyen másik dalra is emlékeztet, de lehet csak a sokat használt akkordmenetek miatt. Az EP minden dala rákerült a debütalbumra is, így a No Time For Love is. Ez a dal számomra kiválóan megmutatja, hogyan lehet zseniális dalt írni olyan refrénnel, ahol nincs is ének a refrénben, ahol csakis a hangszerek szólnak. A dal zárása engem meglepetésként ért a korábbi riffekhez képest, de kiválóan működött, már erről megjegyeztem ezt a számot.
Az Ürömóda, a lemez második magyar dala kifejezetten fülbemászó dallammal mutatkozik be. Az ének tempója is kreatív, továbbá a szerkezet is más a korábbi dalokhoz képest, és mindezek tetejében úgy van megírva, hogy koncerten is intenzíven tudjon működni. Valószínűleg az itthoni közönség kedvenc dala lesz, de ennek ellenére valahogy nekem nem tetszik. A címválasztás nagyon tetszett, és a szám vissza is hozza az ürömöt az örömbe, de az én számban több keserűséget hagy, mint jó érzést. Ez van, sajnos nekem nem jön be.
Erőteljesen robban be a country stílusú Dark ’N’ Cruel. Én igazán kedvelem ezt a műfajt is, és a dal is nagyon magával ragadott, de a versszak részeknél sajnos nem tudtam elvonatkoztatni a House of the Rising Sun dallámától, mert nagyon emlékeztetett rá. Elsőre az „I miss you, dude” szövegről arra következtethetünk, hogy ez a dal a barátságról szól, viszont a dalszöveg többszöri olvasására rájöttem, hogy valójában az énekes, Farkas Gergely a saját múltjának üzen. A sötét depressziót viszi tovább a következő dal is, az I Hate You, ahol a „you” szintén az úgy nevezett „belső démon”. A dallam modulálása a második refrén után zseniális, viszont a folyamatos „I Hate You” refrének az agyamra mennek egy idő után.
Az album vége felé két lassabb dallal találkozhatunk. Az egyik a What’s In The Vein?, amely a lemez leghosszabb tétele. Több mint hat perc, mégsem érződik elnyújtottnak. Nagyon tetszik ebben a zenekarban, hogy annyira változatosan írnak zenét, hogy a megszokott 2,5-3 perces punk nótákat ők kihúzzák bőven 4 perc felé, ami összességében egy teltebb élményt ad. Ezt a dalt én nem egészen értettem, de ahogy én értelmeztem, az a korábban bemutatott depressziós vonal lezárása. Ahogy az ének is szól: „time for a change”, itt az ideje a változtatásnak, hogy felálljunk a gödrünkből. A How To Fly is ezt a vonalat vezeti tovább, ahogy vágyódik a szabadság után. Ez a dal a tökéletes tábortűz zene. Csak képzeljétek el a szituációt. Nem lesz olyan, aki nem fogja újra 17 évesnek érezni magát és a többiekkel együtt énekelni a szöveget, higgyetek nekem.
A záró dal az I Fucked A Crocodile a tipikus Miafene? dal. Megmutatja, mi is a punk. Nekem kicsit a korai Green Day munkákat hozza vissza, de kétségtelen, hogy az alig kétperces zúzásban mindenki elveszti a fejét. Valljuk be, ez a szám igazából arra lett írva, hogy mindenki pogózzon.
Összegzésként úgy gondolom, hogy mindenképp érdemes egy esélyt adni a The Other Leftnek. Ez a lemez egy nagyon dallamos, tempós és poénos anyag lett, ahol még a szomorú hangvételű daloktól is jól fogjuk érezni magunkat. Korábban nem említettem, de a stúdiómunka, melyet Kis Sándor végzett a D56 Stúdióban, az hibátlan. Ezt az anyagot teljes élvezet hallgatni.
8,5/10
Szerző: Dudás Kristóf
