Napjainkban sok zenekart éri az a kritika, hogy eladták magukat vagy túl poposak lettek. A Sum 41 kapcsán is elhangzottak ezek a vádak. A zenekar az elejétől fogva egy nagyobb közönséget szólított meg a dalaival és az elmúlt évek albumai sem különböztek egymástól kifejezetten. Az idei nyár lemezével nagy zúzást harangoztak be, miszerint ez az album sokkal agresszívabb és keményebb lesz, mint a megelőzők. Ez az állítás az eddig megjelent dalok többségére igaz is, de vajon az egész lemezre is kivetíthető?
Az 1996-ban alakult kanadai punk rock banda szinte azonnal berobbant a rockszíntérre. Az eredeti felállásból mára csak Deryck Whibley frontember a tagja a csapatnak, aki lényegében a zenekar lelke dalszerzőként. A csapat első két lemeze, az „All Killer, No Filler” és a „Does This Look Infected?” óriási siker volt. A 2000-es évek elejére mindenki ismerte már a zenekar minimum 6-7 dalát. A Sum 41 stílusában erősen megjelennek a heavy metal jegyei is: az első három album talán még inkább nevezhető metalnak, mint punknak.
A 2004-es „Chuck” után a zenekar egy lágyabb, poposabb irányt vett az „Underclass Hero” koronggal, majd következett a kicsit alternatívabb, újra metalos „Screaming Bloody Murder” és 2016-ban, egy hosszabb szünet után az eddigi leginkább rádióbarát korong, a „13 Voices”. A Sum 41 így az elmúlt években lassan olyan státuszt ért el, mint a Blink182, Green Day vagy akár a Linkin Park.
Az első dal, a Turning Away halk zongora témával indít, majd pillanatok alatt berobbannak a gitárok is. Az első percben berántja a hallgatót az effektekkel díszített zúzás. A bevezető után a tétel visszatér egy basszus és dob kísérte versszakhoz. Ez a szám több, mint a feléig csak építkezik, várat magára, de a refrénnél abszolút berobban. A szóló rövid idő alatt, de határozottan letépi az ember arcát, hogy a második refrént már otthonról is üvölteni akarjuk. Kiváló nyitás.
Az Out For Blood-ot nem kell bemutatni, hiszen az albumról elsőként megjelent kislemezdal volt. A koncertbeszámolóban korábban már írtam (ITT olvasható), hogy szerintem ez a szerzemény lett a legeslegjobb Sum 41 szám. Emellett az állítás mellett továbbra is kiállok, mert ez a nóta zseniális. Kicsit kár volt ennyire előre helyezni az albumon: a korong legkeményebb dala, a névadó is lehetne, és abszolút megteremti a hangulatot a következő nótáknak. Ha valaki még nem hallotta, pótolja be azonnal!
Az már az első pár dalnál kiderül, hogy ez a lemez egyáltalán nem popos. A The New Sensation bevezetőjénél majdnem az hittem, hogy egy Slipknot-dalt hallgatok. Ez a szám kifejezetten komor, erős riffekkel dolgozik, az Out For Blood után sem ülteti le a hangulatot. A lemez szerzeményei közül ez az első, mely egyértelműen politikai hangvételű. Ez a téma folytatódik az A Death In The Family-ben is. Deryck elmondása szerint ezt a számot a 2016-os amerikai választás után írta. Az új elnök megválasztása teljesen ledöbbentette, olyan érzése volt, mintha meghalt volna valaki a családban.
Ez a dal a zúzás mellett felmutatja a lemez melodikus oldalát is, de még mindig nagyobb súlyt kap a tempó és a csapatás, és szólónak sem vagyunk híján. A következő számba, a Heads Will Rollba is belelátható a politika. Személy szerint én egyszerre éreztem a személyes és a kritikus hangot is. Olyan érzésem volt, mintha egy bezárt őrült hangját hallanám, aki magát és a környezetét is nyugtatgatja úgy, hogy bármelyik pillanatban robbanhat. A dal zeneisége szokatlan a Sum41-tól. Lassabb tempó, egyszerűbb riffek, de mégis nagyon hatásos. Nem mondom, hogy feltétlen szívesen hallgatnám ezt a dalt, mert egész fura érzést kelt bennem, de gyanítom, hogy a srácoknak ez is volt a szándéka.
Na és akkor a legszókimondóbb szám: 45 (A Matter of Time). A videóklipben bemutatott „Cosmo” elnök nem kifejezetten hasonlít az amerikai elnökre, Donald Trumpra, de kétségtelen, hogy őt figurázza ki. A mostani elnök a 45. a sorban, erre utal a címadás is. Röviden a dal: „Kedves Elnök Úr! B*zd meg! Nekem nem vagy több egy számnál!” A zene pont olyan zúzós, mint ahogy eddig a lemez bemutatkozott, viszont ezt a dalt a screamek dominálják. A punk zenétől ez a típusú attitűd, hogy szidjuk a kormányt, lényegében követelmény, és az amerikai belpolitika elmúlt néhány évének történéseire is sokan felvonhatják a szemöldöküket, az biztos.
Valószínűleg sokan vagyunk a világban, akik nem csak a csapatás miatt kedvelik az amúgy kemény zenét, hanem azért is, mert ezek a bandák szerzik a legjobb lassú dalokat is. Mindenképp ilyen az Avenged Sevenfold, a Stone Sour és a Sum41 is. Az „Underclass Hero” With Me tétele a kedvenc dalaim közé tartozik, és a mostani, már korábban bemutatott Never There is nagyon megfogott. Nem kell az Ed Sheeran-féle nyáladzás ahhoz, hogy mély érzelmeket közvetítsünk. A Never There minden egyedülálló szülőhöz, vagy fél családban felnőtt gyerekhez szól, ami valljuk be, Magyarországon is egy széles réteget érintő téma.
Az érzelgős állapotból az Eat You Alive egy szempillantás alatt visszaránt minket a politikai utálatba. Ez az album legrövidebb dala, viszont felettébb hatásos és szórakoztató, és könnyen beragad a nyitóriff az ember fejébe. Olyan érzésem volt, mintha tüntetésen lennék. Én nem feltétlen ezt az érzést keresem a zenében, de kétségkívül kemény maradt a stílus az utolsó harmadra is. A The People Vs…-t már többen hallhattuk a júniusi koncerten, de akkor még nem tűnt fel, hogy mennyire állat ez a szám. Bármilyen akciófilm zenéjének is simán elmenne. A zenekar első albumairól ismert stílust hozza vissza, az igazi punk rockot. Egyszerre nosztalgikus és új, és valljuk be, hogy ez az, amit mindenki vár a kedvenc zenekaraitól. Régi érzés, új köntös, és minden király.
Ennyi volt a lemez és a zúzás, mert az utolsó dal, a Catching Fire lényegében egy kivezető tétel. A visszavett tempó ellenére még mindig sugárzik az energia a zenéből. Nekem nagyon tetszett ez a zárótétel, mert önállóan is szívesen hallgatnám, de a lemeznek is ad egy tökéletes befejezést, tessék meghallgatni a végéig.
Az „Order In Decline” egy gyorsan induló, és lassan záruló, hihetetlenül tempós és zúzós remekmű. A hangszerek beállítása abszolút kemény, a torzítás domináns, de egészséges mértékben, és a screamekből sincs hiány. A szinte minden dalt díszítő gitárszólók pedig olyan húzást adnak a zenének, hogy az ember biztos, hogy kétszer-háromszor újra fogja indítani az albumot. Ezt a lemezt nem szabad úgy hallgatni, mintha metal lenne, mert ahhoz képest kevésnek fog érződni, de a Sum 41 repertoárjában abszolút a keményebb vonalat képviseli. A politikát és az ehhez kapcsolódó bosszankodást nekem kicsit túltolta a korong, én több személyes jellegű dalra vártam. Ennek következtében a lemez egy kicsit egysíkú lett, de legalább elképesztően húz. Megyek is újra meghallgatni.
9/10
Szerző: Dudás Kristóf
