A svéd Hammerfall minden bizonnyal úgy fog bevonulni a rocktörténelembe, mint a csapat, mely a grunge és az alt-metal által tarlóra vágott heavy metalt 1997-es "Glory To The Brave" című albumával visszahozta - nos, ha nem is a köztudatba, de legalább - tetszhalott állapotából. Ez kétségtelenül elvitathatatlan érdemük, azonban mindösszesen ezt az egy piros pontot tudom a képzeletbeli dicsőségfalukra odabiggyeszteni, mert van egy sokkal nagyobb bűnük is, ez pedig nem más, mint a mára mindent elborító retro-trend elindítása.
Nem voltak azok szép és kellemes idők a metalrajongók számára. Maga a metal is szitokszóvá vált, minden zenekar buzgón próbálta elhatárolni magát mindentől, amiben gitárszólók és hagyományos gitárriffek voltak, tisztára úgy, mint a II. világháború után a hajdanvolt náci párttagok vagy hivatalnokok Németországban: elásták egyenruhájukat a kert végébe és ha valaki esetleg felhozta volna a múltbeli viselt dolgaikat, hát igen csúnyán néztek a delikvensre.
Valahogy így járt akkoriban az egész metaltábor: ultraciki és kifejezetten kínos volt az a cicanadrágos, hosszú hajú, PVC-bőrdzsekis rajongó, aki pedig még a '90-es évek legelején is megszokott látvány volt minden hazai fesztiválon. Vége lett a boltnak és az üzletmenet azóta sem állt helyre. Egy korszak zárult le akkor szubkulturális téren: maga a hagyományos heavy metal és hard rock pedig végérvényesen elhalálozott, mert nemzedéki folytonossága megszakadt. Lehetetlen volt a zenében történt változások és létrejövő új stílusok után pontosan ugyanazt játszani, mint korábban: ahogy ma minimum necces frakkban és keménykalapban felszállni a 4-6-os villamosra, mert rácsodálkoznak az emberre.
Természetesen a régi nagyok a mai napig hitelesen játsszák és játszhatják a régi idők muzsikáját, mert ők hozták azt létre, de fiatal bandák számára ez már akkor is a lehetetlenséggel volt határos. Nos, ekkor robbant be a képbe a Hammerfall amolyan tribute-bandaként, különböző death metal csapatokból összeállt tagsággal és 1997-ben kiadták a harcos-csatás-kardozós power metal alapművüket, a fentebb említett "Glory To The Brave" című korongot.
Az a lemez már akkor is nettó anakronizmus volt, amolyan nagyterpeszben szembe széllel típusú tudatos kiállás és a tradicionális rockertábor pontosan ezért harapott rá a dologra: akkor már jó öt-hat éve zenei diétán voltak és tárt karokkal fogadták azt a fiatal bandát, amelyik pontosan azt a zenét játszotta, amelyen az előző generáció felnőtt.
Arról más senki sem beszélt és csak néhány zenekritikus próbálta óvatosan megjegyezni, hogy a Hammerfall tulajdonképpen maradt nettó tribute-banda, csak éppen újracirkulálja a '80-as évek legnagyobb előadóinak témáit és dalait. A svédek a kétezres években a sikereik hátán korrekt karriert építettek fel maguknak, azonban ahogy a grunge és a nu metal kimúlásával szépen jöttek sorra az újabbnál újabb metaltrendek (először a core-hullám, majd a pont az általuk elindított retro-vonal, azaz a régisulis death, thrash, majd okkult doom metal), az ő jelentőségük is fokozatosan szorult vissza.
Nos, a Napalm Records gondozásában augusztus 16-án megjelent "Dominion" a csapat tizenegyedik soralbuma és ahogy hallgattam az ötvenperces, tizenegy tételes anyagot, átkozottul ismerős érzés fogott el. Aztán egy idő után beugrott a dolog: az amerikai metalcore banda, az Avenged Sevenfold 2013-as "Hail To The King" című korongjáról van szó. Amikor először volt szerencsém a szóban forgó lemezhez, egész egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Az Avenged Sevenfold nemes egyszerűséggel azt csinálta, hogy a Metallica, a Megadeth, illetve a Guns N' Roses legismertebb dalainak alapriffjeit egy kicsit (de tényleg minimális mértékben) megvariálta, majd arra más refrént énekelve eladta, mint saját szerzeményét.
Ezt a kínos pillanatot kellett újra megélnem a Hammerfall lemezével, de szerencsére ennyire nem vállalhatatlan a dolog. A svédek a nyolcvanas évek metaljának egyfajta nagy képeskönyvét festették meg, megidézve annak ikonikus zenekarait. Konkrétan az alábbi csapatokról van szó: Helloween, Judas Priest, Accept, Iron Maiden. Ezek közül is leginkább a két német banda munkásságát helyezték az előtérbe, mintegy keverve az Accept keménykötésű riffelését a Helloween falzettben előadott megadallamos énektémáival.
Az Accept hatása többször kifejezetten átható: a címadó Dominion indítása egy az egyben a Balls To The Wall riffjével támad, de még a gitárhangzást és a tónust tekintve is, csakúgy, mint a Dead By Dawn. Ezek a számok kis ráhagyással a teuton brigád bármelyik '80-as évekbeli lemezére ráférhettek volna.
A Testify alaptémája kísértetiesen hozza a Juad Priest Painkiller című zseniális klasszikusának pulzálását, a záró And Yet I Smile, no meg a One Against The World ikergitáros dallammenetei, illetve az előbbi keltás, triolás ütemei pedig az újabb kori Iron Maiden atmoszféráját és megoldásait emelik be a lemezbe.
Gyakorlatilag egy hatalmas idézetgyűjtemény az egész korong: minden számban hajnalig lehetne a sorolni a referenciadalokat és -riffeket, csak éppen én már a harmadik-negyedik tételnél belefáradtam ebbe. Tényleg nem látom ennek az egész dolognak az értelmét: egy bő negyedszázada a pályán levő zenekar még mindig az úgynevezett hatásai előtt tiszteleg vagy valóban nem futja ennél többre 2019-ben? Ötmilliószor hallhattuk már ezeket a zenei elemeket, bő harminc-harmincöt évvel ezelőttről, ráadásul a legnagyobb rockikonok előadásában.
Természetesen a svédek kiváló zenészek, úgyhogy a kötelezőt hozzá kell tennünk: remekül szól az album, minden a helyén van, a hangszeres teljesítmény és a stúdióprodukció megsüvegelendő, csak éppen az egész "Dominion" korong pontosan annyira felesleges és értelmetlen, mint anno az Avenged Sevenfold albuma volt.
6/10
Fotó: Robert Tüchi - Picwish Photodesign
