Van abban valami megindító és egyszerre átkozottul lenyűgöző, amikor egy csapat huszonhárom év után készíti el visszatérő albumát. Az amerikai thrash/groove metal legenda, a Sacred Reich pedig pontosan ezt tette: az 1996-as "Heal" után augusztus 23-án a Metal Blade gondozásában "Awakening" címmel jelenik meg ötödik sorlemezük és rendkívül furcsa érzés meghallgatni a friss anyagot. Mintha egy időgép hirtelen visszarepítene minket múltunk egy olyan pillanatába (valahol 1992 környékére), melyről már sosem gondoltuk volna, hogy valaha ismét meglátogatjuk.
Pont mostanában írtunk egy cikket a '80-as évek kult thrash metal albumairól (ITT) és abban is megemlítettük, hogy a stílus akkori népszerűsége okán számtalan csapat nem fért be oda, mert akkor gyakorlatilag egy kétszázas lista is kevés lett volna az üdvözüléshez. A Sacred Reich úgynevezett másodvonalas amerikai thrashbanda volt, de itt korántsem a zenéjük minősége, hanem szigorú értelemben vett kereskedelmi sikerességük miatt. Ilyen tekintetben az Exodus, Death Angel és Testament fémjelezte sorba illeszkednek, mert korrekt saját turnékat bonyolítottak le, ismertek és az adott körben népszerűek voltak, a klipjeik rotációban forogtak az MTV tematikus műsoraiban, de természetesen lemezeladásaik nem voltak mérhetők a Big 4 zenekaraihoz.
A Sacred Reich tulajdonképpen iskolapéldája lehetne annak, hogy amikor egy zenei trend kifut (az amerikai thrash a '90-es évek elejére elvesztette lendületét), egy adott brigád hogyan tud anélkül ehhez a változáshoz idomulni, hogy maga mögött hagyná saját múltját, stílusát és zenei örökségét.
Az 1985-ben megalakult, Phil Rind énekes-basszusgitáros vezette együttes 1987-ben jelentkezett az igazi thrashdarálást tartalmazó "Ignorance" című debütalbumával, de már az 1990-es "The American Way" című anyagukon érezhető volt, hogy óvatosan próbálják meg más vizekre kormányozni a Sacred Reich hajóját. Az 1993-es "Independent" pedig már egy alaposan megváltozott csapatot mutatott, melyre inkább volt jellemző a klasszikus amcsi groove metal, mint a thrash. Ettől függetlenül fennállásuk során mindvégig minőségi produkcióval álltak elő, pedig az 1996-os hattyúdaluk, a "Heal" már szinte semmilyen promóciót nem kapott és úgy tűnt el a média süllyesztőjében, mint egy másfél kilós kalapácsfej az emésztőgödör alján.
2000-ben aztán a kilátástalan zeneipari helyzet miatt a Sacred Reich beadta a kulcsot, de 2006-ban az eredeti felállásban reaktivizálták magukat, de csak a fesztiválkörökre, azaz élő fellépést szívesen vállaltak, de új anyaggal vacakolni már nem óhajtottak. Az azóta eltelt időben Jason Rainey ritmusgitáros és Greg Hall dobos távozott a formációból, az előbbi helyére egy fiatal, mindösszesen huszonkét éves gitáros, Joey Radziwill érkezett, míg ütősként az a Dave McClain csatlakozott, aki tavaly hagyta ott a Machine Headet és aki a '90-es évek első felében dobolt már egyszer a bandában.
Egy felfrissített felállás készítette el tehát az "Awakening" korongot: a Sacred Reich pedig nagyon okosan állt hozzá ehhez a visszatérés a múltból dologhoz. Egész egyszerűen vegyítette a korai időszak tisztán thrash metal dolgait a későbbi éra groove-os, hagyományosabb metal megoldásaival, így a jut is - marad is elve alapján mindenki elégedett lehet.
Egészen döbbenetes hallgatni egyébként, hogy Phil Rind énekhangja semmit, de konkrétan tényleg semmit nem változott: ezért is hoztam fel ezt a képzeletbeli időgépet a bevezetőben, mert ez átkozottul ritka adománya a sorsnak, ha egy énekes gyakorlatilag évtizedeken keresztül ugyanolyan hangi adottságokat őriz meg magában, mint amelyekkel pályája elején rendelkezett. Nem lenne most korrekt dolog a rockszakmából jól ismert sztárokat felhozni, akik inkább már csak szánalmas paródiái egykori önmaguknak és a közönség is inkább lehajtott fejjel bólogat a koncerteken és jólneveltégből nem zavarja le egykori bálványát a színpadról.
Phil Rind - a Sacred Reich dalaiból adódóan - korántsem egy hörgő-rikácsoló thrashtorok, hanem kifejezetten jó énekes és ennek bizonyítékául érdemes meghallgatni az "Awakening" melodikusabb, groove-osabb tételeit. Ilyen a Divide And Conquer teljes verzerésze, a kiváló Salvation, a záró kvázi power-ballada Something To Believe, illetve az album legnagyobb meglepetése, a szinte southern rockos Death Valley.
A többi nóta valóban igazi keménykötésű thrashdurvulat, veterán profik tálalásában. Még egy rövid, tufa HC-darálás is helyet kapott az anyagon a beszédes című Revolution képében. Wiley Arnett alapító szólógitáros még mindig átkozottul ízesen, ötletesen játszik, élmény hallgatni a dolgait, ahogy az egész Sacred Reich korongot.
Sokadik lejátszás után érdekes módon (bár a thrash metal mindig is a szívem csücske volt) valahogy a poweresebb, groove-osabb dalok, azaz a későbbi időszakukra hajazó tételek ütnek be igazán. Értem én, hogy promóciós szempontból a csapat a thrash metalhoz sorolódik, mindenki úgy emlékszik rájuk és a közönség memóriasejtjeit is így lehet legkönnyebben felébreszteni hosszú téli álmukból. Természetesen a két klip is a legkalapálósabb nótákra született, de az "Awakening" ennél sokkal izgalmasabb lemez lett.
Egy gondom van csak, mégpedig a korong játékideje: nyolc szerzeményt kapunk éppen hogy félórában. Ez nekem édeskevés és egész egyszerűen nem hiszem el, hogy huszonhárom év alatt ne sikerült volna valami combosabb, velősebb anyaggal előállni. Pont mire belelendülnék a cuccba, véget is ér: kérem szépen, ez nem ér! Valahogy olyan aljas kiadós átverésnek érzem a dolgot, mintha valami beetetésféle alanyává válnánk és csak várnánk, várnánk az újabb adagot.
Szóval a Sacred Reich úgy tért vissza, mintha el sem ment volna: pontosan ott folytatják, ahol a '90-es évek közepén abbahagyták. Azóta volt itt post-grunge, nu metal, metalcore, deathcore, djent, post-black, okkult rock és stoner doom trend és mánia, de ez a tökös, kompromisszum nélküli amcsi thrash/groove muzsika ugyanúgy üt 2019-ben is, mint anno, nincs mese.
8/10
Fotó: Stephanie Cabral
