Rozsdagyár

AMANITA VIROSA - Original Plague (2019)

2019. augusztus 21. - Kovenant

amanita_virosa-original_plague640.jpg

Ha azt mondjuk, hogy ma egy metalstílus külön kis színtere túltelített, akkor semmit sem mondtunk, mert az egész rockszcéna csurig van olyan csapatokkal, melyek szinte naponta alakulnak meg, fizetik a debütalbumuk előállítási költségeit, majd a kiadót is, hogy jelentesse azt meg. A lemezkiadás tulajdonképpen hobbiszakköri tevékenységgé vált és emiatt olyan borzalmas túltermelési válság alakult ki, hogy az általa keltett zajban összeolvad minden: borzalmas a kiválóval, egyedi a tucatáruval, így esély sincs már arra, hogy egy feltörekvő banda értelmezhető és anyagiakban is megnyilvánuló sikert érhessen el.

A szimfonikus black/death metalban utazó finn Amanita Virosa 2008-ban jött létre, 2015-ben adták ki bemutatkozó nagylemezüket "Asystole" címmel és emlékszem, hogy be is volt tervezve egy recenzió az anyagról, hallgattam is azt, de valami miatt végül nem került rá sor, így most kötelességemnek éreztem, hogy írjak az Inverse Records gondozásában augusztus 23-án megjelenő "Original Plague" című második korongjukról. Senkit ne tévesszen meg a zenekar eléggé komolytalan neve: a hegyeskalapú galóca (Amanita Virosa) halálosan mérgező gombafajta és egyben metalbanda is.

A debütanyaguk egy kissé kaotikus, érdekes, ámbár zavaros dalok gyűjteményeként kúszik be az emlékeimbe, ehhez képest az "Original Plague" azonnal egy másik vadállat képét mutatja: a zene egységes, lenyesésre kerültek a vadhajtások és immár egy áramvonalas szimfonikus black (death) együttes képe tárul elénk. Ha valaki a Fleshgod Apocalypse vagy Septicflesh környékén keresne, részben jó helyen járna, azonban legalább ennyire hangsúlyos a korai Dimmu Borgir és The Kovenant hatása és zenei világa is.

Rengeteget fejlődött a bemutatkozáshoz képest a hangzás is: szépen, tisztán, kiegyensúlyozottan szólalnak meg a hangszerek a mixben, talán a gitárok lehetnének egy kissé harapósabbak, valahogy erőtlenül, plasztikmódra szólnak. Azonban sikerült az, ami a szimfonikus extrém metal alfája és omegája: kellően sűrű, tömény, bombasztikus megszólalást kikeverni és megvalósítani, mely azonban nem taglózza le a hallgatót, hanem teret enged a dallamoknak is.

A zenekar tagjainak kiléte ismeretlen, csak bugyuta álneveken szerepelnek, így én is csak ekképp tudok rájuk hivatkozni, amiért előre is elnézést kérek. Tulajdonképpen a csapat minden tagja kiválóan teljesít, azonban érdemes kiemelni Clamors énekes produkcióját: hol pincemély deathes hörgésével, hol pedig a magasabb tartományú blackes rikácsolásával nyújt emlékezeteset. Kingcohol (te jószagú Atyaúristen!) gitáros szólói pedig spórolósan, de ízléssel és beleérzéssel színezik a hangulatot, bár ritkán azért beleesik a céltalan le-fel skálázás meg az arpeggiók túlzott használatának csapdájába. 

Az Olly Rytkönen által hozott billentyűtémák kifejezetten színvonalasak: zongorás díszítések mennek szinte folyamatosan a dalok alatt, de a szintiszőnyeg hangzása és megoldásai teszik igazán sűrű masszává a nóták hátterét. A riffek is kellően dallamosak és brutálisak egyszerre, szóval tényleg nem igazán lehet belekötni a hangszeresek teljesítménybe.

Ennek a masszív stílusnak a rákfenéje a kompozíciós minőség szokott lenni: darálhat itt bárki bármit, a dobos kiütheti a lelkét is, ha egyszerűen nincsenek olyan memorizálható dallamok és refrének, melyek megragadnak a fejünkben és újrahallgatásra késztetnek. Nos, az Amanita Virosa  számára ezen a téren van mit fejlődni, de nagyon jó úton haladnak.

A háromnegyed órás, tíztételes korongról azonnal kiugrik két nóta, az előzetesen is kihozott I Walk Away és a Despair Is For The Living. Bár a többi szám is rengeteg (főleg a hangszeresek által hozott) melódiát tartalmaz, de nehéz kiemelni és elkülöníteni azokat, míg ebben a két dalban a refrének szinte énekelhetőek és eléggé emlékezetesek is.

Természetesen sokan legyinthetnek erre az egészre és mondhatják, hogy a szimfonikus extrém (black/death) metalban sincs már új a nap alatt és legalább másfél évtizede már minden elmondatott, ami elmondható volt a stílusban. Nos, ahogy a bevezetőben írtuk a túltelítettségről, ez ebben az esetben akár az egész metalszcénára is jellemző lehetne, így tulajdonképpen be is zárhatnánk a boltot és mindenki mehetne füvet nyírni a hátsó kertbe.

Az Amanita Virosa kapcsán két dolgot érdemes kiemelni: egyrészt egyértelmű a fejlődés a bemutatkozásukhoz képest (reméljük, ez a szokások és képességük a jövőben is megmarad), másrészt tudnak a nagy szimfonikus darálásba és masszába annyi dallamot és kompozíciós fifikát belecsempészni, hogy megkülönböztessék magukat a nagy átlagtól. Ajánlott cucc, bőven.

8/10

amanita_virosa-promo_pic2019.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9315017022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása