Sokadig olyan banda és lemez kerül elénk, mely egyértelműen mutatja, hogy a deathcore válaszút elé érkezett: vagy képes megújulni és az egyik leginkább agyonjátszott stílusból szépen lassan átlényegül valami mássá vagy pedig ugyanolyan sorsra jut, mint számos, korábban szinte egyeduralkodónak tűnő trend, melynek mára írmagja sem maradt.
A 2013-ban megalakult és a deathcore utolsó hullámának tetőpontján érkezett amerikai Shadow Of Intent sem kerülhette meg a fenti tényt: ahogy a Whitechapel, a Suicide Silence, a Carnifex vagy éppen a rockzenekarnak ma már aligha nevezhető Bring Me The Horizon példája is mutatja, minden hasonszőrű csapat lázasan keresi a kiutat a szcénából, hogy annak kiüresedését követően is folytathassák karrierjüket.
Ahány együttes, annyi irányváltás: a fiatal Shadow Of Intent harmadik albumával tulajdonképpen a Carnifex nyomvonalán halad (az ő friss anyaguk kritikája ITT olvasható), azaz a szimfonikus black/death metal eszközeivel próbálja bővíteni a deathcore szűkre szabott kereteit.
A zenekar eddig két dologról volt ismert, mely megkülönböztette őket számos pályatársuktól: egyrészt kínosan ügyeltek mindig is a függetlenségükre, pénzügyi-kereskedelmi és művészi szempontból egyaránt, azaz nem szerződtek le semmilyen kiadóval, hanem szerzői kiadásban adják ki az anyagaikat, másrészt pedig dalszövegeik és albumaik kizárólagosan a Halo nevű számítógépes sci-fi játék világában játszódtak.
Bevallom, egyáltalán nem ismerem a Halo dolgait, így nem igazán tudom eldönteni, hogy a "Melancholy" ide sorolható-e (gyanítom, nem), mindenesetre ez is konceptalbum, melynek során egy ősi démonistennő (Gravesinger) tömeges öngyilkossági hullámba hajszolja az emberiséget. A történet főhőse is áldozatul esik a járványszerű átoknak és az alvilágba kerül, ahonnan kétségbeesetten próbál visszakerülni a való világba, ha az létezik még egyáltalán. Korántsem szívderítő tehát a téma és a zene rendkívül pontosan hozza ezt a kilátástalan, reménytelen, pokolraszállós atmoszférát.
A Shadow Of Intent nem bízott semmit a véletlenre és ennek a filmszerű, epikus hangulatnak a megteremtéséhez segítségül hívták Francesco Ferrinit, az olasz szimonikus death metal csapat, a Fleshgod Apocalypse billentyűsét, aki a hangszerelésben (és úgy sejtem, a dalszerzésben) hozta évtizedes rutinját és profizmusát.
A banda kreatív magját Chris Wiseman gitáros és Ben Duerr énekes alkotja, akik egyben a lemez két erősségét is jelentik. Duerr számtalan előadásmódot hoz be a tipikus deathcore gurgulázástól a death metalos, pincemély hörgésen és blackes károgáson át egészen a fejhangon üvöltözős hardcore vonalig, szóval korántsem lett egysíkú a produkciója és ez nagyon nagyot dob a korong újrahallgathatóságán.
Wiseman szólómunkája pedig egész egyszerűen lenyűgöző: a technikás-progos death metal varázslatok éppúgy megtalálhatóak benne, mint a neoklasszikus vagy power metalos virgázások és a legjobb az egészben, hogy olyan puhán, szervesen forrnak egybe ezek a különböző hatások, hogy észre sem vesszük az esetleges átmeneteket. Az album koronaékszere a több, mint tízperces, instrumentális The Dreaded Mystic Abyss című tétel: ebben semmi sem köti meg Wiseman kezét, aki el is engedi a fantáziáját és láncait vesztett vadállat módjára, de elképesztően tudatosan és építkezve szólózza végig a számot.
Két negatívumot hoznék fel az anyaggal kapcsolatban: az egyik a hangzás, a másik már koncepcionális jellegű. A "Melancholy" rettenetesen sterilen, gépiesen szól: program- és kódsorok, bitek és byte-ok peregtek lelki szemeim előtt, amiről a dobgép és az agyonkompresszált, dinamikátlan megszólalás tehet. Természetesen tisztában vagyok a független, kiadótlan lét korlátaival, de ez a kiváló zenei tartalom most már tényleg megérdemelne egy rendes költségvetéssel megtámogatott nagystúdiós produkciót.
Ehhez kapcsolódik még az úgynevezett szimfonikus hangszerelés kérdésköre, ami igazából műanyag megszólalású szintetizátorfutamokat takar. Ismét a piszkos anyagaik, értem én, de iszonyatosan illúzióromboló tud lenni ez a megoldás: amikor kozmikus távlatok és eonok suhannak el a szemünk, illetve a fülünk előtt a "Melancholy" segítségével, rendkívül frusztráló a midi-prüttyögésekkel szembesülni.
A másik észrevételem már koncepcionális: néha a csapat mintha túlzásba vinné a szimfonikus, epikus dolgok használatát és bizony ritkán, de túlmennek a giccs határain. Könnyfacsaró zongorafutamok, női kórusok, vetésforgóban a brutális deathcore-hörgésekkel és zúzásokkal: nos, ez az olcsó hatásvadászat felé mutat, ezzel vigyázni kellene a jövőben.
Ettől eltekintve ez egy rendkívül komplex, érdekes és rengeteg felfedeznivalót kínáló modern metal album, egyszerűen csak jelzők nélkül. Minden tiszteletem a zenekar függetlensége és önmenedzselése felé, de a "Melancholy", azaz a harmadik korongjuk az, melynél azt érzem, hogy most már le kellene szerződniük (mondjuk) a Nuclear Blasttal, hogy korrekt költségvetéssel állhassanak neki a következő lemezüknek. Tehetségben láthatóan nem szenvednek hiányt.
8,5/10
