Nagyon érdekes végignézni, ahogy a deathcore régi alapcsapatai, akik ott voltak a stílus létrejötténél, hogyan próbálnak eltávolodni, továbblépni egykori szállásterületükről. Ugyanis a deathcore trend időközben szépen lassan, végelgyengülésben elhalálozott, habár maga a színtér még működik.
Ha a Nap felrobbanna, akkor a Föld is csak mintegy nyolc másodperc múlva pusztulna el, ennyi idő kell ugyanis a fénynek, hogy elérje bolygónkat, azaz van egyfajta késleltetés az esemény és a kihatás között. A deathcore is így járt: messziről még frissnek, virulensnek tűnik, sorra alakulnak meg a hasonszőrű csapatok, de bizony ha közelről vizsgáljuk meg a szcénát, már korántsem ilyen rózsás a helyzet.
A Bring Me The Horizon egész egyszerűen átlépett zenei múltján és mostanában leginkább valamiféle kortárs popmicsodaként inkarnálódik folyamatosan, mi elvesztettük a fonalat, akit érdekel, biztos képben van. A Suicide Silence legutóbbi albumán egyfajta Deftones-Korn alt/nu metal hibridként próbálta eladni magát, ebben azonban megakadályozta őket Hernan Hermida igencsak harmatos, diszkréten hamis tiszta éneke. Még a Whitechapel tudta ezt a vargabetűt a legelegánsabban megtenni: a tiszta vokál és a rockosabb vagy metalosabb megoldásaik valahogy szervesen illeszkedtek örökségükhöz, ehhez elég meghallgatni előző két albumukat (a lemezkritikák ITT és ITT olvashatók).
A 2005-ben létrejött amerikai Carnifex egy kicsit más tészta: már a 2010-es harmadik korongjuk, a "Hell Chose Me" dalaiban észrevehető volt, hogy szűknek érzik a deathcore eszköztárát és az extrém társstílusok megoldásaival szélesítik egyre bővülő mértékben a zenei palettájukat. A régi, keményvonalas deathcore-tól teljesen idegen dolgokat hoztak be a lemezeikre, mint például a szimfonikus hangszerelés, a klasszikus gitárszólók és a kórusok. Egyre egyértelműbbé vált a black és tradicionális death metal hatások térnyerése.
Mindezt a legjobban az is bizonyítja, hogy a legutóbbi, 2016-os "Slow Death" című anyaguk producere és társszerzője nem más volt, mint Mick Kenney, az Anaal Nathrakh hangszeres mindenese. Nos, a mostani lemezen ő már nem működött közre: a felvételekért és a keverésért Jason Suecof (Death Angel, The Black Dahlia Murder), míg a maszterelésért Ted Jensen felelt.
Ha a legendás brit extrém metal csapat, az Anaal Nathrakh nevét felhozzuk, az bizony nem véletlen. A 2019-es Carnifex sokszor kísértetiesen emlékeztet az angol csapatra, kivéve az indusztriális vonal hiányát. A szimfonikus black metal vonalról az egyik alapbanda, a The Kovenant atmoszférája kúszik be igen sokszor a csili-vili, kozmikus hangulatú szintetizátor-varázslatok okán, de a dallamos death metal/metalcore is tiszteletét teszi, lásd például a Brushed By The Wings Of Demons című zúzdát.
A gitárszólók kifejezetten erősek a lemezen, a pincemély hörgés miatt értelemszerűen ezek hozzák a melódiákat és tulajdonképpen a szólómunka miatt válnak elkülöníthetővé, megjegyezhetővé a dalok. Mégis, sokadik hallgatás után is azt kell mondjam, hogy a Carnifexnek mégis a deathcore áll a legjobban, mert ezekben a pusztulat darálásokban villan meg legőszintébben az amerikai banda szenvedélye: a Hail Hellfire, az Eyes Of The Executioner vagy éppen a kegyetlen állat Visions Of The End eszementen súlyos és gyilkos tételek, melyeket nem bolondít meg semmiféle külső hatás.
Ha a bevezetőben említett némely társcsapat mostani teljesítményét nézzük, akkor a Carnifex produkciója kifejezetten szimpatikus. Nem próbálnak valami teljesen stílusidegen, erőltetetten más dolgot csinálni, hanem szervesen folytatják azt az utat és fejlődést, amit már jó hét-nyolc éve elkezdtek. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire hat őszintének a szimfo-black eszközeihez nyúlni: ha tíz évvel ezelőtt valaki a kilencvenes évek utolsó harmadának norvég feketefémjét az ultratrendi és kortárs deathcore-ral említi egy napot, legjobb esetben is kiröhögik, rosszabb esetben a delikvens saját közösségi kiátkozását és virtuális keresztre feszítését kockáztatta volna.
A Carnifex pedig ma már teljes természetességgel és önbizalommal nyomja ezt a furcsa és meglehetősen érdekes extrém metal hibridet. Nem mondom, hogy éjjel-nappal ez fog pörögni nálam, de - meglepő módon - kifejezetten felturbózó hatása van és amitől legjobban féltem, az sem jött be.
Nem válik ugyanis unalmassá a dolog, mert egyrészt meglehetősen rövid az album játékideje (kilenc tétel harmincöt percben), másrészt a szólók miatt kellően változatos és dallamos is tud lenni a korong amellett, hogy irtózatosan aprít is. Színtér-definiáló, korszakos mestermű? Nem. Nagyon korrekt, professzionális és rendkívül szórakoztató anyag? Igen. Soha rosszabbat.
8,5/10
Fotó: Shannon Brooke
