Mi történik, ha egy eklektikus projekt keretein belül összeeresztünk a műfaj legkülönbözőbb szegleteiből érkező olyan arcokat, mint Randall Dunn (többek közt a Sunn O)) producere), Trey Spruance (a Mr. Bungle egyik alapítótagja) vagy G. Stuart Dahlquist (akit például az Asva nevű formációból ismerhetünk) és még sokan másokat; mindezt a zenei polihisztor, Toby Driver irányításával? Nos, a Kayo Dot szeptember elején érkező, „Blasphemy” címre hallgató albumát hallgatva a válasz az, hogy kioltják egymást egy kellemes atmoszferikus kisülésben.
A „Blasphemy” albumcím láttán be kell vallanom, egészen más hangvételű albumra számítottam. Extrém vokálok, duplázó, véres, de minimum fekete-fehér albumborító, szüzek, kecskék és egyéb halandók tetszőleges sorrendű feláldozása, szóval a sztenderd csomag. Ehhez képest a Prophecy Productions gondozásában megjelent album a vérnyomáscsökkentő gyógyszer zenei ekvivalense lett elmerengő szintetizátoros témákkal, végtelenségbe nyúló középtempós gitárszólókkal és emocionális énekkel.
Ahogy az irodalmon belül is megkülönböztetjük a lírát, a drámát és az epikát, a zenei művek is többfelé tagolhatóak elbeszélésmódjuk és mondanivalójuk alapján, bár differenciálásuk jóval kevéssé explicit, mint az irodalomé; én legalábbis semmit nem tanultam erről a középiskolában. Azt azonban mindannyian érezzük, hogy vannak különbségek. Vannak együttesek, akik mívesebbnél mívesebb dallamok kovácsolásában teljesednek ki. Vannak, akik harapós, vagy találó szövegeikre helyezik a hangsúlyt, és vannak, akik nem akarnak mást, mint bántani a hallgatót a zenéjükkel (mi másra lenne jó a grindcore?). A Kayo Dot pedig történetet akar mesélni. És az se baj, ha közben zenélnek egy kicsit.
A Blasphemy egy zenésztársuk, Jason Byron allegorikus történetét dolgozza fel. Ebben a történetben három karakter kincskeresését beszélik el: a kincs pedig nem más, mint maga Blasphemy, egy alvó lány, aki borzalmas erőnek van birtokában. Hallottunk már konceptalbumokról, amelyek történetet mutatnak be. Ismert példának ott van a Green Day punk rock operaként aposztrofált „American Idiot”-ja, mely egy alsó-középosztálybeli fiatal kalandjait meséli el. De hogy egy személyes kedvencet is felemlegessek, hadd hozzam fel a The Venetia Fair „Every Sick Disgusting Thought We’ve Got In Our Brain” című alkotását, mely egy megkeseredett tudós radikális istenkeresését boncolgatja.
Láthatjuk, hogy ezek a témák mind elvontabbak, kevésbé kézzel foghatóak, mint a Blasphemy központi története. Így míg az előzőeknél a téma inkább csak összefogja az album amúgy önállóan is értelmezhető, dalait, a Kayo Dot esetében a dalok feláldozzák magukat a téma oltárán. A darabok nem élvezhetőek önmagukban, egyik sem az a tipikus „most figyelj, mert berakok egy jó számot” jellegű alkotás.
Az ének nem túl konzisztens, sokszor a dallam egyáltalán nem definiálható, a vokál egyértelműen történetmesélő szerepbe kapcsol. Kántálás, gyerekversre emlékeztető suttogás, régimódi mesemondókat idéző artikulált felolvasás; a Vanishing Act In Blinding Gray című darabon kívül a számok szinte teljesen elvesztik dalszerűségüket. Az album majdnem végig erősen szintetizátoros alapú, visszhangos, drone-os lebegésben marad, alig-alig szakad ki a hipnotikus történetmesélésből.
Amikor viszont kizökken, akkor nagyon. Az An Eye For A Lie elkenődő, mondókaszerű, szénné torzított és autotune-olt intrója például ijesztően a modern, populáris hip-hop számokra emlékeztet és ezen a háttérből beszűrődő rap sem segít. Kicsit olyan érzés, mint amikor a lejátszási listámon két dal közé aljasan beugrik egy reklám, én meg ott állok lányos zavaromban és azon gondolkozom, hogy egy nagyon rossz ízlésű pillanatom köszön épp vissza a zenéim közül vagy csak egy internetes hirdetés sikerült zavaróbbra a szokásosnál.
Bizonyára van, aki megtalálja magát ebben a visszafogott vérmérsékletű, jól hangszerelt történetmesélésben, én azonban, némi kivétellel, sajnos nem találtam meg az albumon azokat az attribútumokat, melyek miatt általában zenét hallgatok.
Kivételként pedig a Vanishing Act In Blinding Gray című tételt hoznám fel; ezt a dallamközpontú, középtempójú, melankolikus dalt például teljesen el tudnám képzelni egy művészfilm aláfestőzenéjeként. Ellenben például a Lost Souls On Lonesome’s Way esetében már olyannyira csak körítésként van jelen a zene a történetmesélés mellett, hogy nem tudom, milyen tudatmódosítóval találnék rajta fogást, de biztos, hogy a jelenleg a szervezetemben kizárólagosan jelen levő Earl Gray tea nem elég rá.
A "Blasphemy" albumot a nálam türelmesebb, színesebb fantáziájú, zenés mesemondásra fogékonyabb hallgatóságnak ajánlom; a stimuláló zenék kedvelői máshol keressék a boldogságukat.
7/10
