Kissé bajban vagyok, amikor egy metalcore banda lemezéről kell írjak: a műfaj nem kimondottan a szívem csücske. Rossznak sem mondanám, de eddig valamiért elment mellettem ez a vonal. Ha az emlékezetem nem csal, akkor a metalcore-ral való első találkozásom okozta azt a fajta közömbösséget, mely meggátolt abban, hogy a későbbiekben bármiféle módon érintkezésbe lépjek egy hasonló stílusú banda lemezével.
Ne ítélj elsőre! Ugye, hányszor hallottuk már ezt? És milyen igaz: '92-ben, mikor az MTV-n először láttam/hallottam a The Doors Roadhouse Blues című számát, eleinte nagyon ellenszenvesnek tűnt a banda, de nem sokkal később az első számú kedvenceimmé váltak (a rajongás azóta is tart). Vagy itt van például az ezt megelőző lemezkritikám (Visceral Disgorge): végigpörgettem a banda lemezét, majd rögtön nekiálltam papírra vetni, hogy milyen unalmas, semmitmondó anyag. De aztán eszembe jutottak a fentebb leírt szavak. Adjunk hát nekik még egy esélyt - gondoltam magamban. És érdekes módon a második alkalom már teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Ami eddig leginkább ellenszenvesnek tűnt számomra egy metalcore formációval kapcsolatban, az a megjelenésük, illetve az, hogy az énekesek előszeretettel használják azokat a nyálas, popos vokáltémákat, amelyektől világ életemben kirázott a hideg. Nem magával a dallamos énekkel van bajom, hanem ezzel a Linkin Park-szerű vokállal, mellyel ki lehet kergetni a világból.
A Rozsdagyár team tagjaként viszont nem zárkózom el metalcore bandák anyagairól írni; sőt, jöhet minden, ami rock. A kaliforniai Of Mice & Men (Aaron Pauley - basszusgitár/ének, Valentino Arteaga - dob, Philip Manansala - gitár, Alan Ashby - gitár) hatodik sorlemeze tárta szélesre számomra a metalcore kapuit: több olyan elem is megtalálható itt, mely kimondottan elnyerte a tetszésemet. Persze a nyálas fiúbandákat idéző vokál sajnos ezen a korongon is képviselteti magát - ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Viszont minden más a lemezen - nagyjából - rendben van.
Kezdjük rögtön a hatodik tétellel (Deceiver/Deceived), mely egy vadállat riffel (abszolút telitalálat) indít, majd eszement zúzásban csúcsosodik ki, amit sajnos elcsesznek az énekkel: egy ilyen riff mellé nem illik egy afféle Justin Bieber-jellegű vokáltéma, könyörgöm. Na, ez az amit valószínűleg sosem fogok megkedvelni. Az ezt követően felcsendülő Earth & Sky szép, melodikus gitártémával operál, és az üvöltő/hörgő ének pedig simán elvinné a hátán a dalt, ide sem kellene ez a rágógumi-popos vokál.
A lemez hangzása nagyon rendben van, a zenészek kiválóan teljesítenek, a dalok jól megkomponáltak. Az album nyitó tétele, a Gravedancer hangulatos, hegedűvel tarkított betéttel ötvözi a zsigeri zúzdákat. Még az utolsó tételt emelném ki, a How To Survive-ot: a dal kiválóan építkezik, minden a helyén van: a riffek, a gitárszóló és az ének is.
Az "Earthandsky" című nagylemez a Rise Records jóvoltából került a boltok polcaira 2019. szeptember 27-én. Nem szoktam metalcore bandákat ajánlgatni, de most kivételt teszek: egész jó kis albumot tettek le az asztalra a srácok - ha nekem tetszik, akkor egy metalcore-os arcnak is egészen biztosan elnyeri majd a bizalmát.
8,5/10
