Ha ránézünk a berlini Kadavar három tagjára (Christoph "Lupus" Lindemann - gitár/ének, Simon "Dragon" Bouteloup - basszusgitár, Christoph "Tiger" Bartelt - dobok), akkor akár azt is hihetnénk, hogy ők valami - már rég feloszlott - hetvenes évekbeli rockbanda. Pedig viszonylag friss formáció (2010-ben alakultak), csak éppen leragadtak a hetvenes éveknél (minden tekintetben). Ami szerintem addig nem is baj, amíg nem az akkori zenekarok munkásságának pofátlan leutánzóiként teszik ezt.
Amikor a Kadavar feltűnt a rockszíntéren, bizony engem is kíváncsivá tett a német formáció: többnyire a hatvanas-hetvenes évek rockzenekarainak bűvkörében élem mindennapjaim, és ebből kifolyólag fel-felkapom a fejem egy-egy ilyesmi jellegű banda hallatán, mint mondjuk a Kadavar. A dalaik egész jók, ám a zenéjük csak egy kis szeletét idézi meg a rockzene hőskorának: más szelek fújnak, más idők járnak, nem lehet visszaadni ugyanazt a fajta euforikus hangulatot, mely a hetvenes éveket jellemezte.
És bizony az anakronisztikus öltözködési stílus is kevés ehhez. A hangzást sikerült nekik belőni egy amolyan retro-rock jellegűre; lemezről-lemezre egyre súlyosbodik a banda megszólalása. A zenekar dalírási képességeit sem vonom kétségbe: az eddigi Kadavar-életmű bővelkedik a jól megkomponált, hangulatos darabokban, de valami mégis hiányzik, ami nem más, mint annak a korszaknak az igazi, megismételhetetlen atmoszférája, melyet a Kadavar szeretne valamelyest megidézni, visszahozni a rockzenébe. A legtöbben tisztában vagyunk vele, hogy ez szinte lehetetlen.
Itt van egy kiváló példa erre, a Black Sabbath "13" című (legutolsó?) nagylemeze: Rick Rubin a zenekar tiltakozása ellenére is kötötte az ebet a karóhoz, hogy a banda mindenképpen az első-két lemezükhöz hasonló megszólalást, illetve életérzést közvetítsen a hallgatók felé. Magyarán egy Black Sabbath-tribute zenekart szeretett volna faragni az eredeti Black Sabbathból. Ennek vajon mi a franc értelme lett volna? Iommiék persze nem hagyták magukat befolyásolni, és végül mai, modern hangzással és friss megközelítéssel rögzült a "13" - mindenki jobban járt így.
A Kadavar ügyesen építgeti a karrierjét: a kiváló háttérrel megtámogatott banda indulása óta már két koncertlemez is beékelődött a diszkográfiájuk közé. Az anyagaik nagyjából egységes színvonalúak, nem változtatnak a jól bevált formulán, nem akarnak kilépni a retro-rock/stoner vonal skatulyából. Olyanok, mint mondjuk a Motörhead. Őket is sokan szeretik, szóval ezzel sincs semmi baj. De vajon van-e értelme a drága időnket elpazarolni azzal, hogy mondjuk a Black Sabbath "Sabbath Bloody Sabbath" lemeze helyett egy Kadavart tegyünk fel a lejátszónkra?
Értelme biztosan van, de kevés az esélye, hogy ugyanakkora becsben részesüljön egy Kadavar-lemez, mint egy Black Sabbath. De ez már tényleg csak kötekedés a részemről: a banda ötödik sorlemeze, a "For The Dead Travel Fast" ettől függetlenül egyáltalán nem rossz. A Sabbath-ízű Children Of The Night egy erős, karakteres riffel, valamint ízes gitárszólóval jeleskedik, a Devil's Masterben pedig megint csak odapörkölnek egy penge riffet az orrunk alá. Az Ozzy Osbourne-ra hajazó éneknek is megvan a maga hangulata, de azért én nem vagyok maximálisan meggyőzve: egy kicsit több egyéniség kimondottan jót tenne a bandának.
A jól megkomponált gitártémák, illetve a riffek viszik el a hátukon az egész produkciót. Megmondom őszintén, hogy az egyéniség hiánya sem tántorít el attól, hogy többször is végig léggitározzam az anyagot és jól szórakozzak rajta. Az más kérdés persze, hogy mennyire lesz időtálló a korong: mondjuk öt év múlva is előveszem majd? Az új Status Quo-lemez is kissé fura ebből a szempontból, hisz az első pár alkalommal majdnem betojtam a gyönyörűségtől, sokadik hallgatás után pedig már nem vagyok annyira elájulva tőle.
Mindenesetre a Kadavar dalírói vénája megkérdőjelezhetetlen; itt van például az Evil Forces: kegyetlen jók a gitártémák, az énekdallamok, és a gitárszóló is. Nem csak egyszerűen arról van szó, hogy idepakolnak egy jó riffet, oda meg egy jó kis vokált, hanem konkrétan bivalyerős nótákat is tudnak írni, ha akarnak. Persze azt nem állítom, hogy a lemezen szereplő dalok színvonala egységesen erős; vannak azért gyengébb darabok is. Ám még ezek a szerzemények is megütnek egy bizonyos mércét, ami még bőven az élvezhető kategória.
A Saturnales borongós melankóliája is megpróbál visszarepíteni minket a rockzene hőskorába, a lemezt záró Long Forgetten Song monumentális doomtémája pedig méltó és egyben tökéletes befejezése az albumnak. A retro-hangulat, a néhol ozzys vokál és a sabbathos ízek ellenére is megállja a helyét az anyag; nem korszakalkotó mű, de hallgattatja magát, és ez a lényeg. Nálam ez most - jóindulattal - kilenc pont. A "For The Dead Travel Fast" 2019. október 11-én érkezik a Nuclear Blast gondozásában.
9/10
Fotó: Joe Dilworth
