A lassan húszéves svéd In Mourning pályafutását már jó ideje követem: a skandinávok a dallamos death metal szerkezeti alapjára elképesztően sok társstílus elemeit pakolják rá, így hozva létre valami egészen érdekes egyvelegét a kortárs metalnak. Melo-death, death-doom, post-metal, progresszív rock: van itt minden, ami belefér. Olyan érzésem van, mintha a csapat tudatosan figyelné a műfaj történéseit, trendjeit és jó érzékkel építené bele zenéjébe az aktuális trendeket és irányzatokat.

A három évvel ezelőtti "Afterglow" (lemezkritika ITT) bitangerős, bár nem hibátlan alkotás volt: legfőbb hibájának pontosan ezt a rendkívül sokszínű és sokfelé ágazó-terjeszkedő stíluskavalkádot tartottam és némileg hiányoltam az egyértelmű irányvonalat. Nos, az Agonia Records gondozásában október 4-én megjelent "Garden Of Storms" című ötödik soralbumuk más is lett, meg nem is: az előző anyagukon igen erősen jelen lévő post-metal hatások észrevétlenül eltűntek, mintha magának a színtérnek a beszűkülése köszönne vissza a lemezen. Erősödtek viszont a hagyományos, szinte finnesen melankolikus és epikus melo-death dallamok és megoldások, aminek kifejezetten örültem. 

Két zenekar nevét érdemes és szokás rendre felhozni az In Mourning kapcsán: az egyik az óhatatlan Opeth-párhuzam. Afféle eposzi jelzőjévé vált már a svédeknek, hogy ők viszik tovább az Opeth progresszív death metal örökségét, melynek Mikael Åkerfeldt a 2011-es "Heritage" korongjával nemes egyszerűséggel hátat fordított. Ebben van is valami, de én őszintén szólva már rettenetesen unom ezt a promóciós okoskodást: mintha kötelező lenne az In Mourning esetében állandóan ezt felhozni. A húszéves, ötödik albumánál járó svédek erre egész egyszerűen már nincsenek rászorulva: zenei teljesítményükkel már saját jogukon is kiverekedték maguknak bőven az elismerést.

A másik csapat a Katatonia: a melankolikus dallamok, a tiszta énekkel és gyakran akusztikus kísérettel megtámogatott részek szépen ellenpontozzák a durvább, hörgéssel és az ezen a lemezen sokszor begyorsuló tempóval felturbózott agresszív verzéket. A három évvel ezelőtti kritikámban külön felhoztam a vokális teljesítmény változatosságát és itt tévedtem, amit e helyütt korrigálok is: Tobias Netzell felel a deathes és a tiszta énekért, míg Björn Pettersson a hardcore vokálért (ez utóbbival ritkábban találkozunk).

A héttételes, bő ötvenperces korong átlagosan hét-nyolcperces számokat tartalmaz, ez alól csak a záró The Last Outpost jelent kivételt a maga tíz percével. Van tehát bőven tere a komplex nekifutásoknak és kibontásoknak és ezzel a svédek nagyon is élnek: de itt jön be ismét az, amit visszatérő problémának érzek, azaz a rengeteg zenei hatás és eszköz egymásra pakolása. 

Ezzel nem is lenne semmi gond, csak úgy érzem, hogy egész egyszerűen nem állnak össze a dolgok szerves egésszé: például a Tribunal Of Suns című szerzeményben van doom/death, akkordbontogatós post-rock és álompopos, merengős tiszta ének, majd korrekt death metal, aztán beérkezik mellé még egy kis hardcore agresszió is.  

A Huntress Moon viszont szinte viking metal módra epikus: néha olyan érzésem volt (főleg a refrénnél), hogy ezt bizony némi jóindulattal az Amon Amarth is felrakhatta volna egyik korábbi lemezére. Hasonló hangulatú a nyitó Black Storm is egyenesebb, metalosabb megközelítésével. Érdekesség még, hogy a szólók terén többször is közel-keleti ízek érkeznek: ilyen a Hierophant vagy éppen a már említett The Last Outpost.

Amellett, hogy erre már szinte komplett színtér épült az utóbbi években orientális metal néven (rettenetes jelző ez, valamit ki kellene rá találni, de gyorsan) például a Subterranean  Masquerade, a Myrath vagy éppen az Orphaned Land révén, ezt ismét kicsit beszuszakoltnak érzem és más kissé sok a jóból a rengeteg hatás és stíluselem. 

A puding próbája azonban az evés: a fenti ellenvetésem ellenére ismét úgy jártam, mint az "Afterglow" koronggal, azaz utat talált hozzám az anyag, egy idő után megszoktam a zenei kavalkádot és nagykanállal kezdtem fogyasztani a lemezt. A dallamok és az atmoszféra kiváló, ennek mindig is mesterei voltak a svédek, a megszólalás kifogástalan és telt, szóval hallgatom is rendesen.

A skandináv hangulat azonban alapvető: az őszünk eddig csodaszép és napsütéses, de aki már a hideg, nyirkos, szürke és depresszív hónapokra készül, annak nem biztos, hogy a megfelelő aláfestőzene lesz a "Garden Of Storms". Mindenki másnak azonban ajánlom: szokni kell az anyagot, nem hat elsőre, de lassan azért összeáll.

8,5/10