Nincs kizárva, hogy az évtized lemeze született meg bő egy hónapja Görögországban. Jól emlékszem a pillanatra, amikor találkoztam vele, hiszen már a borító megfogott. Volt benne valami misztikus, valami különleges, megmagyarázhatatlan vonzás. Semmit nem hallottam a zenekarról korábban, és még fel sem csendült az első dallam, mégis éreztem, hogy valami különlegeset fogok hallani. Elindítottam a lejátszót, s azután csak ámultam-bámultam a csodálkozástól.
Csak néhány perc telt el belőle, máris egy erdei folyó partján álltam, az eget néztem a ködös hajnalon, lestem a víz felett keringő sirályokat, tüzet raktam az éjszakai erdő csendjében, miközben valójában egy busszal a munkahelyemre tartottam éppen, s ezalatt fülembe mászott, agyamban dübörgött a görög srácok zenéje.
Kik ők? Honnan jöttek? Miért nem találkoztam velük korábban? Nagyon-nagyon rég hallottam ehhez fogható katartikus zenét, akkor véletlenül (?) szintén görögöktől, bizonyos Vangelis, Demis Roussos, és Loukas Sideras uraktól, hiszen az általam egyik legnagyobb rock-etalonnak tartott Aphrodite’s Child "666" című lemezén vannak ilyen eszement témák.
A zenészek ez alkalommal: Akis Zois - basszusgitár, Alexis Karametis - gitár/ének, Konstantis Pistiolis - ének/kaval/klarinét, Aris Giannopoulos - dob. Ezekkel a nevekkel persze sokra nem megyünk, ám legyenek akárkik is Ioannina város lakói, a lényeg, hogy eljöttek hozzánk, és teljesen ledöbbentettek emberfeletti kvalitásaikkal. Amikor már azt hinnéd, nem érhet túl nagy zenei élmény az elképesztően sablonos tömegtermelésben, akkor jön egy ilyen sokk, és kész! Felrobbansz!
Óriási az énekes, kiváló a gitáros, remek a basszer, talán… talán a dobos egy kicsit halványabb… de ki vagyok én, hogy ilyen zenészeket bírálni merjek? Nem érdemes itt szőrözni semmivel, ez a lemez átlépi azt a pontot, ahol a kritikus még bármit is kifogásolhat. Leborulok és hálát adok a sorsnak az ajándékért, amit az "Age of Aquarius" jelent számomra.
Azonban össze is szorul a szívem rögtön, mert nem lehet sehol ezt a gyönyörű lemezanyagot megvásárolni. Nem jelent meg CD formájában. Pedig az ilyen kiadványokat egészen egyszerűen vétek az interneten hallgatni, még akkor is, ha a grafika, a mögötte hulló-szálló csillagokkal káprázatosan szép. Erről csak annyit, hogy az egyik hozzáértő kommentelő szerint teljesen tökéletes csillagtérkép, amelyen a csillagok a Vízöntő csillagkép körül forognak! Elképesztő! Az emberben ilyenkor mindjárt fellobban a birtoklásvágy, úgy érzi magát, mint aki ritka szép nőt lát valahol, és nem viheti haza, nem mutogathatja senkinek…
De beszéljünk talán a zenéről… Lassan, leheletfinoman bontakozik ki az egész zseniális álomkép. Kezdetben azt hinnéd, doom metal lesz belőle vagy stoner rock, szóval várnád a szokásos stílusjegyeket, melyek nem jönnek el, mert itt csak zene van, és kész. Felejtsd el a műfajokat! Merítettek a Pink Floyd lebegéséből, az Om filozofikusságából, a Perfect Circle elvontságából, az Opeth méltóságából, az Égei-tenger hullámzásából, a vad nyugati szelekből, a viharban tépett fákból, a zöldszemű nők zöldjéből, a kékinges lányok kékjéből, a tömör, vaskos, cuppogó sárból, a nyomorból és a földi kínokból éppúgy, mint a gyerekek tiszta öröméből, s a földi gyönyörök kertjéből.
Ennél többet képtelen vagyok mondani, mert amit hangjegyekkel ők alkottak, ahhoz az én szerencsétlenül összetákolt szavaim nevetségesen silány dicséretek csupán. Ha az első kábulattól felocsúdtál és eljutsz a negyedik számig… Szám? Hogy lehet ilyet mondani ezekre a tételekre? Szóval egy idő után azt gondolod, alábbhagy majd a lendület és már nem lehet fokozni az őrületet, de tévedsz. Az eksztázisig mennek! Jobb, ha erre felkészül a gyanútlan hallgató.
Nem merek kiemelni egyetlen dalt sem, annyira egyben van az egész. Vannak persze tételcímek, mint a Dance of Night, Arrival, Father Sun, de ezek túl sokat nem árulnak el. Annyi azért kiderül belőlük, hogy valamennyire az egyszerűségben hisznek, s általában egy nem túl bonyolult témát bontanak ki, s tesznek monumentálissá. Természetesen most is a lemezt hallgatom, s a hatásuk alatt vagyok, de tényleg nem tudok az utóbbi tíz évből ilyen lemezanyagot mondani.
Mindeddig egyetlen nagylemezük jelent meg, a "Riza" 2014-ben. Azzal túl nagyot nem szóltak, őszintén remélem, most sikerül nekik egy komolyabb áttörés. Megérdemelnék. Aki pedig szereti az olyan különleges zenei csemegéket, amelyek a „Deeper Kind Of Slumber”-től mennek egészen a „Diary Of A Madman”-ig, az nem fog csalódni a városlakókban. A pontszám nem is lehet kérdéses.
10/10
Fotó: Dimitris Zarkada
