Honnan is jöhetne ez a brit rockbandákat idéző bajuszos stoner rock trió, mint a köztudottam rockzenei fővárosnak számító, napfényes Calgaryból? Úgy bizony, Calgary, Alberta, téli olimpia, kőolaj, földgáz, eszkimók és szánhúzó kutyák. Na, meg természetesen rock’n roll…
Arra azért kíváncsi lennék, ezzel a rengeteg hetvenes évekbeli rockzenét játszó zenekarral kapcsolatban, hogy hol vannak a rajongóik? Miért nem látok soha a metrón, villamoson bajuszos, hosszúhajú, farmernadrágos stoner arcokat? Utoljára vagy tíz éve nézett szembe velem egy ilyen, az is a tükörből, azóta semmi. Színpadon, lemezborítón, YouTube-on ott vannak szép számmal, kint az utcán nyomuk sincs. Punkokat, death metalosokat, hardcore fanokat, és true metalheadeket gyakran lehet tömegközlekedni látni, de ilyen kaliberű időutazókat, mint Turner Midzain, a Woodhawk énekes-gitárosa inkább csak videoklipekben.
Na de sebaj, lesz az még máshogy is! Különben is, az öltözködési mód nem feltétlenül tükrözi egy ember zenei ízlését, rólam sem mondaná meg senki, mennyire szeretem ezeket a régimódi, mégis izgalmasan hangzó bandákat. Mindenesetre a bajuszomat már növesztem. A többit majd meglátjuk.
A Woodhawk egy fiatal kis társaság, mindeddig ez a harmadik megjelenésük, mindegyik lemezük saját kiadású. 2014-ben jelent meg a „Woodhawk”, 2016-ban a „Beyond The Sun”, és idén november 1-én a „Violent Nature”.
Mielőtt a lemezanyagra rátérnék, gyorsan a másik két tagot is bemutatom, a basszusgitárt Mike Badmington kezeli, a doboknál pedig Kevin Nelson ül. Most pedig jöjjön a dolgok veleje, azaz a hangzóanyag tartalmának kivesézése. Hát marha jó! Ennyi…
A kedves olvasó épp olyan jól tudja, mint én, hány de hány zenekar próbálkozik húzós riffekkel fűszerezett, mocskos, erőteljes, őszinte rockdalok írásával és előadásával, de valahogy mégsem jön össze nekik. Az erő és a képzettség többnyire megvan, de a harmadik szám után már egybefolyik az egész. Ennek oka pedig valahol ott gyökeredzhet, hogy ez egy vízválasztó műfaj. Úgy általában a rockzene.
Vagy az vagy, aminek látszani akarsz, vagy nem. Ha csak megtanultad a fogásokat, az még kevés. Keménykedni, hörögni, röfögni, sikoltozni, riffelni, cséphadarni meg lehet tanulni, de a legjobb zenekar olyanokból lesz, akik ezt nem tanulják, hanem magukba szívják. Akik megtalálják önmagukat egy adott műfaj keretei között. Ha ez megvan, akkor utána a többit kisujjból kirázzák. Döbbenetes, de így van.
Fura dolog ez, mert sok világhírű művészen lötyög a kabát. Nem egészen nekik való. Passzol a bőrdzseki, jól áll a tetoválás, csak éppen ott belül nem pont ugyanaz van. És akkor nyilván a zene is megfárad. Ez a három srác egyértelműen rockrajongó. Különösen a dalszerző-énekes, gitáros Midzain. Az ő rajongása átjön a szerzeményekből. Ráadásul úgy, hogy nem koppint senkit. Nem megy rá a Bon Scottos vagy Robert Plantes intonációra, hiszen az neki nem állna annyira jól. Meg különben is, miért másolna le a siker reményében valaki mást?
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a "Violent Nature" nem hasonlít semmire, mert egy csomó ős-rocker bandára hasonlít a Rainbow-tól kezdve a Sabbathon át az UFO-ig, de egyiktől sem nyúlt le semmit. Érezhető a tisztelet a mesterek felé: dallamos vokálok, magával ragadó ének, masszív hangzás, minden jelen van itt, amitől jó a rock. Miközben sok komplex, technikás banda lemezanyagától már a tizedik perc után megfáradok, ez a lemez már harminckettedik perce pörög a lejátszómban, és ez nem az első lejátszás! Holott tökegyszerű témák, pont ez benne a szép. Egyszerű, mégis hatásos.
Nem tudom nem összehasonlítani őket a nemrégiben tárgyalt Airbourne gárdájával. Még ha nem pont ugyanabban a malomban őrölnek, akkor is adja magát az összevetés: Nyilván nem áll a Woodhawk mögött mammutkiadó, - mint ahogy semmilyen kiadó nem áll - így a hangzásuk nem vetekedhet egy sztárzenekaréval. Simán lenyomja az Airbourne lemez dinamikája az összes Woodhawkot, technikai képzettségben is megeszik őket vacsorára, a két énekes adottságai között klassziskülönbség van az előbbi javára, de nálam mégis magasan győz a Woodhawk. Nem azért, mert egy kicsi kis zöldfülű brigád, akiket segíteni kell, hanem azért, mert egyedibbek és sokkal jobb dalokat írnak. Ennyi. Az egész lemez meghallgatható az interneten, akinek tetszett, nyomjon nekik egy like-ot, megérdemlik és biztosan örülni fognak a pozitív visszajelzésnek.
Jó tanácsot, avagy üzenetet annyit küldenék nekik, hogy a borítóra jobban figyeljenek, mert ez is sokat számít. A grafikus megoldás szépen kidolgozott, csak a koponyát nevetségesnek érzem a fa alatt. Mintha nem is lehetne anélkül metallemezt kiadni, hogy legalább egy halálfejet oda ne biggyesszünk valahová. Sokrétű ugyan a muzsika, több szálon gyökeredzik, mégis sokkal inkább hard rock zene, mint akármi más, nem igazán illik hozzá sem a borító, sem a lemezcím.
Azonban a legfontosabb mégiscsak a zene: tegnap óta a lemezanyag folyamatosan hallgattatja magát nálam, ami nem gyakran fordul elő, ezért járna nekik a maximum, azonban nem lehet nem észrevenni az énekhang korlátait. Talán a stúdiómunka hiánya, talán alapkvalitások, de egy kicsit erősebb, kicsit magasabb orgánum illene ide igazán.
8/10
Fotó: Trevor Hatter
