A német rockegyüttes mottója legalább olyan egyszerű, mint október huszonötödikén megjelent albumuk címe: a Double Crush Syndrome meg fogja menteni a rock and rollt! Hogy ezt pontosan hogyan kell elképzelnünk? Nos, ne aggódjunk, ezt is megmagyarázzák.
Szerkesztőként nagyon sok véres-belezős albumborítón és világmegváltást ígérő promóciós szövegen rágtam már át magam, így nagyon üdítő volt a „Death To Pop” promóanyagával foglalkozni. Felemás érzésekkel álltam neki. A lemezborító és az albumcím ugyanis pont úgy nézett ki, mintha egy olyan, középiskolai szakkör rakta volna össze, melynek tagjai most hallottak először punk rockot, és most fekete ruhákat meg láncokat magukra aggatva akarnának bosszút állni az őket tizenöt éve popzenével mérgező rádióadókon.
Azonban maga a tartalom üdítő volt, ugyanis a zenén azt tapasztaltam, hogy egy félhanggal sem szeretne többnek látszani, mint ami: klasszikus, dallamos, könnyen bulizható punk rocknak. A dalokat zökkenőmentesen be lehetne csempészni akár egy rockbuli lejátszási listájába, akár egy országos rádió két reklámblokkja közé. A dallamok szemtelenül fülbemászóak, a hangzás feleslegesen jó a stílushoz képest, és még azt a néhány tingli-tangli dalt is megbocsátja nekik az ember, amely felkerült a lemezre, mert annyira táncolhatnékja lesz tőle.
Ehhez képest a promócióban olyan szuperlatívuszokban beszélnek a produktumról, mintha minimum a Queen reinkarnációját kéne elképzelnünk a lemezen. A túlzások annyira egyértelműek, hogy ettől még szerethetőbbé vált számomra a zenekar; egy jó kis iróniára bármikor vevő vagyok. Azonban az olyan bátor kijelentéseken kívül, miszerint 2017-es „Die For Rock’n’Roll” albumuk megalapozta számukra a rock and roll világuralmát, olyan gondolatok is megbújnak, melyeket nagyon is érdemes komolyan venni.
A zenekar ugyanis kifejti, mire kell vélni nagyívű „Halál a popra” jelmondatukat. Az énekes-gitáros Andy Brings így fogalmazott: „A death to pop egy remek jelszó, mellyel azt akarjuk kifejezni, hogy megtagadunk mindent, ami nem őszinte, ezáltal nem képes fennmaradni. A metalzene mostanában különösen kiszámíthatóvá és unalmassá vált, ugyanazokat az instant kliséket nyomják le a hallgatók torkán újra meg újra, és magánál a popnál is poposabbá vált. Inkább a rossz metal pusztuljon, mintsem a rossz pop, mert utóbbi egyáltalán nem érdekel. Viszont a rock, és az általa képviselt értékek rendkívül kedvesek a szívünknek.”
A fenti gondolatok fényében kifejezetten felszabadító a Double Crush Syndrome kötöttségek nélküli albumát hallgatni. Megkapjuk a klasszikus szerelmes dalokat a nyitó, energikus kalipunk Whore, vagy a kocsmapunkos, helyenként glames beütésű Cocaine Lips formájában. Utóbbi egyébként akár egy vígjáték vége-főcímdalát is kísérhetné, szinte látom magam előtt a bakiparádét meg a stáblistát, ahogy hallgatom. Sőt, erős flashbackjeim vannak tőle az animált, death metalos Metalocalypse-sorozat Dr. Rockso karakterére is, aki gyakorlatilag egy kokainnal üzemelő rock’n’roll bohóc.
A stílus újabb fő toposza, a saját szabályaink szerinti élet és a nonkonformitás sem marad lefedetlenül. A címadó Deat To Pop whooo-whaaa vokáljaival és halál laza riffjeivel akár a Green Day vagy az Offspring legújabb száma is lehetne. A klasszikus együtténeklős rock and rollos We Cannot Be Ruled is ugyanezen a nyomon marad, akárcsak a magyarázásra nem szoruló című I Refuse To Kiss Ass.
De marad hely a lazácska félromantikus daraboknak is. Az I’m In Love With You egy igazi rádióbarát szerelmes szám, de annyira fülbemászó, hogy még ezt is elnézzük neki. Hasonlóképpen a With Me-nek is, ami gyakorlatilag egy kézenfogva a napnyugtába elrohanós pop rock dalocska.
Az én személyes kedvencem azonban a Mistakes We Love volt, mely egy bárki által átélhető, könnyed, önironikus feelgood dal. Magunkba nézve ugyanis szerintem mindannyian találnánk dolgokat, melyekre szemlesütve azt mondjuk, hogy hát igen, ez bizony hiba volt. De a vállunkon ülő kisördög csak vigyorog, és azt súgja: de ugye, mennyire élveztük?
Több, mint tíz évig tanultam németül. Ehhez képest ha németül kell bemutatkoznom, elvörösödök, és félúton angolra váltok, valamint ha német nyelvet hallok, valami elképesztő éretlen röhögés tör rám. A bécsi Természettudományos Múzeumban tett látogatásom hatvan százaléka például azzal telt, hogy németül olvastam fel a kiállított tárgyak nevét, és az asztalt csapkodtam mellé. Ennek megfelelően nagyon élveztem a lemezt záró, női vokálokkal alátámasztott Die Berühmten Drei Worte-t, ami gyakorlatilag felpunkosított sramlizene, és több ilyenre lenne szükség.
Bár nem csináltak semmi olyat, amit előttük ne csináltak volna már meg előttük vagy százan, mégis van mit tanulni a Double Crush Syndrome-tól. Hiszen úgy tűnik, elég csak őszintének lenni, és ismerni a saját helyi értéküket, és az ezáltali felszabadultság utat tör magának a zenéjükbe.
8,5/10
