Mint ahogy szinte mindenben, a metalszíntéren is folyamatosan tűnnek fel, járnak csúcsra, majd mennek a süllyesztőbe újabb és újabb trendek. Rendkívül érdekes és tanulságos némi idő elteltével visszatekinteni arra, hogy mi uralta a szcénát tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mi számított előremutatónak és megkérdőjelezhetetlen módon az akkor elképzelt jövő zenéjének. Sokszor csak a fejünket csóválhatjuk és kínosan röhöghetünk magunkban, főleg akkor, ha mi is elkötelezett követői és rajongói voltunk egy-egy ilyen zenei vonalnak vagy együttesnek.

Buggyos gatya és fordítva viselt tűzpiros baseballsapka, feltupírozott, melírozott haj és erős smink, szakadt farmer és hosszú ujjú, kockás ing: mind-mind egy banda vagy trend kellékei és rajongói jelmezei, de ezek ugye mind valaki mással történtek meg, még véletlenül sem velünk, Isten ments! 

A metalcore annyira kétezres évekbeli, a deathcore kiüresedett, a retro-thrash mindig is csak kínos majmolás volt, a post-black éppen kezd kifújni, jelenleg a stoner doom / sludge hasít kegyetlenül, de az underground bugyraiban a blackened death/thrash/doom/deathcore nyer teret exponenciális mértékben, főleg akkor, ha szimfonikus mellékzöngét is kap a dolog. Magazinunk is jó pár ilyen kiadványt mutatott be és elemzett az elmúlt fél-egy évben: voltak közöttünk kiugró és maradandó anyagok, de bizony akadt itt kellemetlen erőlködés is szép számmal.

Nos, az olasz Hour Of Penance nem mai csapat, 1999-ben alakultak meg, azonban az alapító tagok közül már senki sincs itt: a legrégebben a brigádban melózó figura Giulio Moschini szólógitáros, aki 2004-ben csatlakozott. Technikás death metalt játszanak, de ne a szakmányban arpeggiókat játszó, fel-le skálázós tucatbandákra gondoljunk velük kapcsolatban. Ráadásul az Agonia Records gondozásában október 25-én megjelent nyolcadik soralbumuk, a "Misotheism" több szempontból is új vizekre evez.

A korongon a feketefém hatások nem közvetlenül zenei eszközök (blastbeat, tremolo riffelés, blackes vokál) használatában mutatkoznak meg, hanem inkább a dalokat átszövő általános atmoszférában. Ez a sötét, egzisztenciális fenyegetés remekül körvonalazódik a nótákban, ráadásul a szerzeményeket megalapozó death metal is inkább a kifacsart, gyakran disszonáns riffekkel operáló vonalhoz tartozik. Semmiképpen sem nevezném tradicionális anyagnak az albumot, habár az avantgárd szellemiségétől is távol áll.        

Egy rövid, instrumentális intrót követően a nyitó Blight And Conquer nem sokat lacafacázik és rendesen berúgja az ólajtót. Paolo Pieri énekes/gitáros hangja számomra a közel tökéletes death metal vokálozást hozza: nincs disznóvisítás, stúdióban széttorzított érthetetlen hümmögés és hörgés vagy éppen slam, hanem a frontember hangja mintegy külön hangszerként funkcionál és szinte riffsúlyossággal járul hozzá a töménységhez.

Az első pár lemezt követően az Hour Of Penance afféle Nile-utánérzésként rögzült sokak fejében, nem egészen igaztalanul és azért a korrektség kedvéért el kell mondanunk, hogy a dalok általános hangulata, a legendás, veterán amerikai csapatra jellemző közel-keleti dallamok monumentalitása a "Misotheism" lemezen is érezhető. Azonban a hasonlóságok mellett van valami, ami számomra az olaszokat könnyebben befogadhatóbbá teszi, ez pedig nem más, mint a rockosabb megvalósítás (bármennyire hülyén is hangzik mindez).

Ezalatt azt értem, hogy az alapriffeknek van egyfajta olyan húzása, mely azonnal bólogatásra késztet és zsigerileg hat ránk. Ilyen például a Fallen From Ivory Towers vagy éppen az azt követő The Second Babel gitártémája is. Hiába szól akármilyen kozmikus rettenetekről a nóta és bármilyen túlvilágian spirituális is a mondanivaló, olyan dög van ezekben a riffekben, hogy automatikusan megborul az ember feje és nyaka.  

Maga a lemez címe Istengyűlöletet jelent. Ez fennállhat az egy-, illetve a többistenhit kapcsán is, valamint vallásos és ateista szemszögből egyaránt. Habár ha valamit gyűlölünk, akkor azt valósnak és létezőnek fogjuk fel, azaz nem tagadhatjuk a létezését, mint az ateisták, szóval itt valamiféle logikai ellentmondást vélek felfedezni.

Ha jól vettem ki a dalszövegekből, akkor itt tulajdonképpen az alávetettséggel, a behódolással és a megkérdőjelezhetetlen autoritással (azaz Istennel) szembeni lázadásról és engesztelhetetlen gyűlöletről van szó. Hogy aztán ez pusztán a történelem során felmerülő emberi hatalomgyakorlás vagy maga a természetfeletti lény kapcsán érzett ellenérzés-e, az már nem derült ki számomra.

Az egész album atmoszférája kifejezetten vészjósló és utaztatós: legjobb pillanataiban valóban képes megfogalmazni a fentiekben leírt érzéseket és gondolatokat, de hála a gyilkos riffeknek, a tradicionálisabb technikás death metal rajongóinak is igencsak kellemes perceket szerezhet.

Az Hour Of Penance komolyan vette a blackened death metal stílusmeghatározást: ahelyett, hogy a két zenei vonal elemeit egymást váltogatva használta volna fel, mint ahogy azt számtalan kevésbé tehetséges zenekar szakmányban műveli, itt a hangulat kialakításán van a hangsúly, melyet tökéletesen sikerült is megvalósítaniuk. Nagyon korrekt anyag, vaddisznó módra is szól, Havancsák Gyula lemezborítójáért pedig jár a piros pont.

8,5/10