Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra igenis fontos a hitelesség és az önazonosság kérdésköre. Tudom, a mai cinizmussal, nihilizmussal teli és a körberöhögést lakossági hobbitevékenységgé nemesítő korszellem mindezen dolgokat teljesen nevetségessé és feleslegessé próbálja tenni (maga a posztmodern is erről szól többek között), a másik oldalról meg a személyi edzők, influenszerek, stylistok, életmód-tanácsadók, meg a csak a jó fene tudja, hogy milyen rendű és rangú netes képződmények változtatták szitokszóvá a fenti fogalmakat, de akárhogy is, enélkül egy művészi produkció fabatkát sem ér.
Mindezek a svéd szupergroup, a Cyhra kapcsán jutottak eszembe. Rendkívül furcsa formáció ez, amolyan öszvérjellegű produkció, mely visszakézből cáfolja meg az előzetes elvárásainkat. A banda egyik húzóneve ugyanis Jesper Strömblad, a legendás In Flames alapítója és kreatív agya, kinek neve sokak számára (jelen sorok íróját is beleértve) garanciát jelent a minőségi melo-death riffekre és dalokra. Ismert, hogy a gitáros 2010-ben lépett ki anyazenekarából és mindenki úgy gondolta, hogy a stílusváltás okán történt mindez és Strömblad az, aki ragaszkodott a valódi fémtartalomhoz, így valamikori visszatérésekor majd alaposan odapörköl az orrunk alá.
Aki ezt várta, az óriásit fog csalódni: a Cyhra másik híres tagja (és fő dalszerzője) Jake E (Joacim Lundberg) énekes, aki az Amaranthe sorait hagyta ott 2017-ben. Az induláskor még ott szerepelt a fotókon Peter Iwers basszusgitáros is, aki szintén az In Flames alaptagja volt kilépéséig, de ő tavaly távozott, így az azóta csatlakozott Euge Valovirta kezeli a gitár mellett ezt a hangszert is (a dobos pedig Alex Landenburg).
Már a 2017-es bemutatkozás, a "Letters To Myself" (lemezkritika ITT) kapcsán megírtuk, hogy a Cyhra egyfajta modern dallamos pop metal produkció, méghozzá a generikusabb fajtából és sajnos ez a 2019. november 15-én a Nuclear Blast gondozásában megjelenő "No Halos In Hell" korong kapcsán is elmondható. Őszintén szólva a friss anyag mintha a fénymásológépben készült volna: ember legyen a talpán, aki egy-két dal hallatán be tudja azonosítani, hogy melyik album is szól éppen.
A Cyhra zenéje a Beast In Black - Amaranthe vonalba illeszkedik tökéletesen: a modernitás kedvéért némi elektronikus püttyögés keretezi az egyensablon öntőformában készült szerzeményeket. Jake E énekhangjának semmi, azaz nulla, zéró köze van a metalhoz, de a legfőbb problémám az, hogy ha levesszük a gitárokat a nótákról, akkor egy elég nyálas, Eurovízió-kompatibilis dalcsokrot kapunk: minden dallamfordulat, minden refrén, az előadásmód, a giccses, ezerszer hallott csöpögős-sírós-férfibánatos melódiák olyan szinten ütköznek mindennel, ami miatt a gitáralapú rockzene a kedvenc stílusom, hogy igazából csak a korrektség kedvéért pörgettem végig többször is az anyagot.
A legfájdalmasabb az, hogy az egész nemzetközi metalszíntér egyik (ha nem a) legtehetségesebb gitárosa alig kap szerepet a dologban, bár lehet, hogy ez számára inkább szerencse, semmint pech. Néha egy-egy nótakezdet erejéig megcsillanthatja azokat a legendás riffeket és ilyenkor mintha reményünk lenne arra, hogy ... De aztán vége: bekúsznak azok a rettenetes, giccses klisék és vége a dalnak, szó szerint (az I Am The One nyitása pontosan ilyen: Istenem, ha az első öt másodperc szellemében ment volna végig a korong, de sajnos nem).
Olyan szinten üti egymást a két zenei világ, hogy egész egyszerűen nem férnek meg egymás mellett. A rockzene pontosan a színes-szagos slágerkultúra ellenében jött létre: alapja a blues és nem Karel Gott vagy
A fémzene fájdalmasan visszaszorult és teljesen elveszítette generációs utánpótlását, valamint kulturális jelentőségét az elmúlt egy-másfél évtizedben, ez pedig alapvető hatással van az itt dolgozó zenészekre is: relevánsnak maradni, azaz valós, fizetőképes rajongói keresletet előteremteni egyre nehezebb és mára már egyértelmű trend, hogy a metalbandák egyre inkább a popzenéhez való közelítésben, gyakorlatilag az abban történő feloldódásban látják saját jövőjüket.
Térjünk vissza az önazonosság és a hitelesség bevezetőben említett kérdésköréhez: hol húzódik az a határ, mely elválasztja a még belefértet a vállalhatatlantól? Ki a csudát érdekelne, ha egy feltörekvő, popesztétikával megáldott csapat készítette volna el a "No Halos In Hell" korongot? De itt a színtér egyik kultikus figurája szerepel, éppen ezért különösen érthetetlen számomra a Cyhra projekt.
Annyiféle olyan kortárs zenei hatás van, melyet újításként vegyíteni lehet a metallal (ahogy ezt számtalan banda meg is teszi): miért pont erre a rettenetesen giccses euro-schläger vonalra esett a választás, fogalmam sincs. Mindenesetre sok sikert kívánok a zenekarnak, de annyi bizonyos, hogy a jövőben mérsékeltebb kíváncsisággal fogok a Cyhra felé közelíteni.
6/10
Fotó: Linda Florin