The Who. Ha meghallom ezt a nevet, sok minden eszembe jut velük kapcsolatban: például ők voltak az első zenekarok egyike, akik a koncertjeik alatt rommá törték a hangszereiket, továbbá az ő soraikat erősítette egykor a már megboldogult, őrült doboslegenda, Keith Moon. A gitárosuk, Pete Townshend levegőakrobata mutatványai is afféle védjegye a zenekarnak. Na meg a "Tommy" rockopera.

A banda egy jó ideje már nem jelentetett meg új felvételt, az utóbbi időben csak az élő fellépésekre korlátozódott a tevékenységük. A Miami helyszínelők amerikai-kanadai televíziós sorozat főcímdalát (Won't Get Fooled Again) kölcsönző banda tizenhárom év kihagyás után döntött úgy, hogy egy új stúdióalbummal ajándékozza meg rajongótáborát.

Az 1964-ben alakult angol rocklegenda tizenkettedik sorlemeze talán egy kissé hosszúra sikeredett; ez talán a tizenhárom év szünetnek is betudható. A közel egyórás játékidejű (igaz, a bónusz dalokkal együtt), szimplán csak "Who"-nak keresztelt nagylemez tizennégy dalt tartalmaz, mely az Universal Music gondozásában látott napvilágot 2019. november 22-én, Miklós napján (kell ennél szebb Mikulás-napi ajándék?).

Két eredeti tag zenél már csak a bandában, Roger Daltrey énekes és a gitáros Pete Townshend, de tulajdonképpen az egész karrierjük során pont ők ketten voltak a zenekar húzóerői, szóval gond egy szál sem. A stílust tekintve pedig megmaradtak a jól bejáratott vonalon, nem kezdtek el kísérletezni, és azt sem mondhatni, hogy összecsapták volna az anyagot.

Az meg egész egyszerűen hihetetlen, hogy egy, a hatvanas évek közepén alakult zenekar még mindig aktív és ráadásul nem csak azért van még mindig itt, hogy degeszre tömje a pénztárcáját. A lemezeladásokat tekintve manapság ez már úgyis csak keveseknek adatik meg, de a koncertezéssel még mindig hatalmasat lehet kaszálni egy jól bejáratott névvel. A jelenlegi koncertdömpingbe igazán beleférhetne egy budapesti The Who-koncert (hallod ezt, Jézuska?).

A lemez hangzása természetesen kiváló (egy ekkora név nem igazán engedheti meg magának, hogy pocsék minőséget engedjen szabadjára; na jó, a kivétel azért erősíti a szabályt, lásd Metallica). A dalok pedig egytől-egyig kiválóak; nem váltják meg a világot, ám abszolút minőségi darabok. Ebből kifolyólag aztán a lemez hossza sem okoz fejfájást, hisz nem pakolták tele töltelékdalokkal.

Roger Daltrey hangja szinte semmit sem kopott az évek folyamán, Townshend pedig egyáltalán nem felejtett el gitározni. Egy-két dal tipikus The Who, olyannyira, mintha nem is mostanában íródott volna, hanem mondjuk negyven évvel ezelőtt. A billentyűs hangszer megszólaltatása is a régi időket idézi. A rajongók igazából nem is vártak mást, ez az, ami mosolyt csal az arcukra, ahogyan az enyémre is.

Az előzetesen kislemez formájában már megismert dalok alapján sejteni lehetett, hogy az album minőségét és koncepcióját tekintve nem igazán érheti csalódás az embert. Akinek nem forr fel a vére a Street Songot meghallván, nem olvad el az I'll Be Back könnyed taktusaitól, nem perdül táncra az All This Music Must Fade ritmusára, annak én hiába beszélek. A "Who" nagyon jó lett, vegyétek, vigyétek. Egészen biztosan jól mutat majd a fa alatt és a lemezjátszókon is.

10/10