Rozsdagyár

NEDXXX - NEDXXX (2019)

2019. december 10. - Kovenant

566495.jpg

Amikor már azt hiszed, hogy mindent hallottál, amit a kortárs metalszíntér kínálni tud, amikor már unottan indítod el a kiadó promószövege által agyonhozsannázott legújabb stílusdefiniáló mesterművet (mely persze pontosan ugyanolyan, mint az összes többi művészieskedő tucatprodukció vagy amatőr hagyományőrző szakköri alkotás), akkor egyszer csak eléd fújja a szél a legelborultabb, legextrémebb őrületet, amit csak el bírsz képzelni és ráadásul még élvezed is.

Norma Evangelium Diaboli francia kiadó nem az egyszerű bandáiról ismert: afféle poszt-modern extrém metal istállóként működik, mely mögött ráadásul valamiféle elvont ezoterikus-filozófiai háttérideológia is rejlik, melyet ezidáig sajnos nem sikerült megfejtenem vagy egyáltalán megismernem. Őszintén szólva annyira nem is igyekeztem felfedezni a mondanivalót, mert a sátánista eszmekatyvaszt nettó ostobaságnak tartom és egyébként is: magának a zenének kell megragadnia a figyelmünket, minden más már csak legfeljebb érdekes körítés lehet.

Olyan egészen zseniális zenekarok alkotnak itt, mint a Deathspell Omega (utolsó albumuk kritikája ITT olvasható) vagy éppen az Antaeus. Gyanítom, hogy a NEDXXX névre keresztelt projekt, melyről abszolút semmiféle információt nem osztott meg a kiadó, e csapatok tagjaiból alakult afféle avantgárd metal szupergroup.

Ha van valami, amire ráillik az avantgárd (black) metal jelző, akkor ez az: a december 13-án megjelenő, azonos című debütalbumuk olyan masszív agyrobbantást képes eredményezni a hallgató fejében, hogy napokig kóvályoghatunk az élmény hatásából józanodva. Itt valamiféle okkult, ősi rituálé aláfestőzenéjét halljuk, az egészen nyilvánvaló, de az egész olyannyira elüt mindattól, amihez a metal címszó alatt hozzászokhattunk, hogy az már önmagában is felér egy hidegzuhannyal.

Tulajdonképpen még feketefémnek sem feketefém az anyag, mert legalább annyira a death metal disszonáns vonalára is épül, mint a black metalra. De van itt még törzsi dobolás, dzsessz, szövegbetétek, eszementen kitekert gitárszólók, no meg só, bors, csilipaprika, a többi most nem jut az eszembe.

Ha azt mondom, hogy néha még a fénykorát élő '90-es évekbeli Primus őrületei is eszembe jutottak (lásd például a hatos tételt), akkor talán képet kaphatunk arról, hogy mennyire sokféle hatásból táplálkozik a franciák produkciója. De felhozhatnám az Arcturus dallamait és énektémáit idéző első szerzeményt is. A kiadó a dalszövegkönyvet és egyfajta zenekari kiáltványt mellékelt a promóhoz, melyből egyértelműen kiderül, hogy itt valamiféle sátánista eredetmítosz kerül bemutatásra az isteni teremtéstől kezdve egészen a Sátán mestertervének győzelméig.

Az kétségtelen, hogy a zene tökéletesen fejezi ki a mondanivalót: az a kérlelhetetlen és megállíthatatlan ellenszegülés, mellyel Lucifer támad mindent, amit az általa türannoszként jellemzett Isten alkotott, remekül átjön az egész albumon. A Sátánnak ebből kifolyólag nem lehet más célja, mint magának a teljes teremtett világnak az elpusztítása, a totális annihiláció, melynek során magának a teremtésnek, a világszülésnek az emlékét is ki kell törölni mindenhonnan. "Minden a sötétségben kezdődött és minden a sötétségben ér véget." Ezzel fejeződik be ez a félórás agymenés és mi csak pislogunk, mint béka a kocsonyában.

Az egyetlen negatív észrevételem a zenei anyaggal kapcsolatban a rengeteg beszúrt idézet és archív hangfelvétel mennyisége (ezek nem szerepelnek a szövegkönyvben, ezért nem tudtam az eredetüket beazonosítani, lehetnek ezek filmrészletek, előadások felvett anyagai vagy éppen tévéműsorokból kiragadott sorok is). Egy idő után fárasztóvá válik ez a narráció: tipikusan az az eszköz, mely nem tesz jót az újrahallgatásnak, mert ugyan első alkalommal kibontja az élményt, de sokadjára már legszívesebben átugorná az ember. 

Nos, az ünnepek közeledtével minden bizonnyal nem ez lesz kedvenc Karácsonyi hallgatnivalónk, de az album újszerűsége és merészsége mindenképpen lenyűgöző. Még ajánlani sem tudom igazából senkinek: olyannyira szélsőségesen rétegzene, hogy az egész világon pár száz emberen kívül nem hiszem, hogy lázba tudna hozni bárkit is. Két-három lejátszást feltétlenül megért a dolog, mert minden pillanatában találni valami olyasmit, ami azonnal megragadja a figyelmünket, de olyan nyitottságot és zenei toleranciát feltételez a NEDXXX, mely szerintem alig valakiben van meg és magamban sem érzem ezt százszázalékosan.

Olyasmi hatással volt rám a franciák alkotása, mint egy kifejezetten a sokkolásra épült poszt-modern festmény: ha egy kiállításon találkozom vele, értékelem a merészségét és művészi szándékát, de eszem ágában sem lenne kirakni otthon a lakásom falára, hogy ezt nézzem a nap huszonnégy órájában (mert aludni biztosan nem tudnék tőle). Ettől függetlenül elő fogom venni, mert minőségi cucc, ez kétségtelen. Az alkotóknak pedig innen gratulálok.

8/10

232100.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4715345434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása