Ezt csak a borítója miatt dobom be a közösbe… Jól fog mutatni egy csontdaráló death metal horda és egy súlyosan komplex doom zenekar nagylemezének grafikái között… Mély benyomást tett rám a vérszomjasnak nehezen nevezhető mackó a maga uzsonnás dobozkájával és (kakaós?) harci csigájával felfegyverkezve, ahogy vélhetően Woodstock irányába tart, hogy egy majdan elkövetkező rockünnepen biztos helye legyen…
Egyébként nem rossz zene egyáltalán. Egy rakás ilyet hallottam már, Simon and Garfunkeltől kezdve, a Crosby, Stills, Nash and Youngon át mondjuk a Fleet Foxes gárdájáig, de említhetném a The Head And The Heart, vagy a Barr Brothers formációkat is, és még körülbelül 50 ezer kortárs előadót. Szóval minimalista, visszafogott, csendes-ülős dalolgatás. Szerzői dalok, őszintén, egyenesen, nem túl nagy hangterjedelemben, inkább a hangulatra alapozva, mint a technikai bravúrokra.
Nyugat-Virginiába tartok, nézem a csillagokat, ledöntöttem egy kávét, eltűnődöm a sorsomon, s bár a szél szemembe vágja a homokot, örülök, hogy élek - nagyjából ennyi lenne náluk egy szerzemény tartalma. Nehogy bárki azt mondja, ez kevés. Dehogy kevés… Zenei értelemben talán szegényes az együttes, mondanivaló tekintetében kifejezetten szimpatikus, ha nem rengetnek eget-földet. Nem kell mindig belemenni a sűrűbe. Szép dolog a világmegváltás, de a globális gondok, környezeti katasztrófák, elidegenedés, manipuláció, és más gyötrő témakörök sokszor annyira megterhelik az ember befogadókészségét, hogy ne tovább! Itt ezek a problémák csak érintőlegesen vannak jelen, inkább annak örülnek a srácok, ami még megmaradt szépnek.
Persze a Caamp nem igazán „rozsdás” rockbanda, semmi gitárszóló, nulla a gyilkos riffek száma, nincsenek fejmozgató témák, a szimpla akkordozáshoz néha besegít egy basszusgitár, egy bendzsó, és kész, azzal el van intézve a hangszerelés. És tényleg, nem is kell több! Sőt! Még sok is… Megmondom mindjárt itt az elején, hogy nekem személy szerint ide nem kellene még ennyi hangszer sem. Minek?
A dalszerző-énekes Taylor Meier egyike azon az előadóknak ezen a bolygón, akiknek vannak saját gondolatai, jól megfogalmazott érzései, valamennyi hangja is, így tökéletesen elég lenne, ha saját gitárján kísérve előadná azokat, és passz. Ennyi. Őszintén szólva a basszus, a dob, a minimál dallamok nem osztanak, nem szoroznak, inkább a felesleges kategóriába tartoznak, éppen lehet rájuk zötyögni úgy öregurasan, nem rontják el az összhatást, csak szükségtelenek.
Evan Westfall a bendzsós, dallamgitáros, és Matt Winson a basszusgitáros tőlem bizony állandó szabadnapot kapna, inkább azt javasolnám nekik, álljanak be más, kevésbé tehetségek dalnokok mellé, ahol tevékenységükkel sokat dobnak az összhatáson. Ez a fickó úgy jó, ahogy van, bár meglehetősen fura pók idejétmúlt pulóverjeiben és hippiket idéző fazonjával, de ha így érzi jól magát, hát legyen. Még mindig jobb, mint… és itt lehetne hosszasan sorolni a manapság önmagukat menőnek érző főhős-típusokat...
Kellemesen végig tudott haladni lejátszómon az összes tétel, egyedül az On And On And On című darabra kaptam fel a fejem: - Na ezt nem! Ez már annyira langyos, erőtlen, és minden fantáziát nélkülöző szösszenet, hogy még nekem is sok, pedig alapvetően kedvelem az ilyen nyugis dalolgatást. Sajnos itt lemegy a színvonal a béka végbélnyílása alá, de szerencsére nem tartózkodik ott sokáig, az összes többi medvés albumtételre bátran rá lehet kattintani, senki nem fogja magát elhányni a nyáltól. Legfeljebb lapoz egyet, ha füleinek nem elég durva a hangzásvilág.
Azt mondjuk szívesen meghallgatnám, milyenek lennének ezek a dalok egy jó ízlésű, profi rockzenekar tolmácsolásában, de akkor oda egy tényleg mesteri szólós, egy ügyes zongorista, és kreatív dobos kellene. Ebben az esetben a morgós medve akár átmehetne komoly vadállatba, és elképzelhető, hogy ez jót tenne a témáknak. De mindez csupán feltételezés, mert a Caamp trióban zenél, és kész! Ezt nekünk tudomásul kell venni, ők valamiért ebben látják a kiteljesedést.
Személyes kedvenceim a By And By, valamint az Of Love And Life, Moonsmoke békebeli hangulatú elmerengései, ezekben tényleg alig van valami zenei körítés, szinte csak a Johnny Cashre emlékeztető ének viszi magával a befogadó figyelmét. Az ilyenekre szokták írni a kritikusok, hogy „intim”, „személyes hangvételű” darabok, amelyek remek betekintést adnak az alkotó privát szférájába… És tényleg!
Két fejszaggató death/thrash légió brutális lemezanyaga között tökéletes levezetés lehet ilyen végtelenül letisztult, csontig lecsupaszított dalok gyűjteményét hallgatni, önmagában talán nem annyira kiemelkedő kiadvány, de hogy a műfajában minőséget jelent, ez kétségtelen.
7/10
Fotó: Rog
