Az 1972-ben alakult brit Magnum (Tony Clarkin - gitár, Bob Catley - ének, Rick Benton - szintetizátor, Lee Morris - dobok, Dennin Ward - basszusgitár) nem éppen a hard rock stílusirányzat egyik éllovasaként számon tartott formáció. Persze a rockrajongók zöme nagyjából tisztában van vele, hogy a revolver, a televíziós sorozat és a jégkrémmárka mellett létezik egy ilyen nevű zenekar is. Az átütő siker elmaradtának számos oka lehet ugyebár, akármilyen tehetséges is valaki, korlátozott promóteri tevékenységek mellett, illetve megfelelő anyagi háttér nélkül sajnos nem jut messzire (félreértés ne essék, azért a Magnum is kiharcolta magának a sikert és az elismerést, de valahogy mégsem jutottak fel igazán a csúcsra, mint egyes stílus- és minőségbeli társaik).
A veterán banda immáron huszonegyedik sorlemezéhez érkezett (a 2016-os lemezükről ITT olvashatsz kritikát) és azt kell, hogy mondjam, rendkívül elismerésre méltó ez egy olyan zenekartól, akik soha még csak a közelébe sem értek az olyan gigantikus rockdinoszauruszok sikereihez, mint például a Deep Purple vagy az Uriah Heep. És mindezek mellett most meg ráadásul előrukkoltak egy olyan nagyívű, megamelodikus és lehengerlő hard rock/heavy metal himnuszokkal teli dalcsokorral, hogy az agyam eldobom.
Mi a franc történik mostanában a rockszíntéren? Állítólag a civilizációnk hamarosan elpusztul, az emberek morognak, széthúznak, civakodnak, elégedetlenkednek. Ennek ellenére lassan kezdünk úgymond visszakanyarodni a rockzene aranykorába. Most még csak forgatom a szemem és hegyezem a fülem, hogy milyen elképesztő mértékben kezd visszatérni a zenekarokba az életerő és a kreativitás. Természetesen nem beszélhetünk egy afféle neo-progresszív rocktörténeti korszakról, de mintha a regresszivitás kezdene a visszájára fordulni.
Amikor elindítottam az anyagot, csak úgy sorjáztak a jobbnál jobb rockhimnuszok, a szebbnél szebb és fülbemászó dallamok, a gyönyörű gitárszólók. Az egyes szerzemények alatti szintetizátorszőnyeg is állati jó. Hallgatom-hallgatom, s bár több helyen is felüti a fejét egy-két ismerősen csengő dallamfoszlány, de mégis azt kell mondjam, hogy ez a lemez telitalálat. Ezt kellene a rádiókban sugározni egész nap, nem pedig azt a sok szürke-barna, semmitmondó fekáliát.
Jó hosszúra lett nyújtva a lemez játékideje, de ezúttal nem bosszankodom emiatt. Öröm hallgatni ezeket a felemelő, überdallamos szerzeményeket. Együtténeklésre, folytonos léggitározásra késztet, nyakig elmerülsz benne, aztán mire végre kikászálódnál belőle, újra és újra visszaránt. Megmondom őszintén, a lemez hangzásának aprólékosan végigvezetett tanulmányozásig nem jutottam, mert a dalok minősége elvonta erről a figyelmem. De azért az szemet, illetve fület szúrt volna, ha el lenne rontva, nem igaz?
A Magnum nem szórakozik, gyerekek. Rögtön az év elején letette az asztalra az év hard rock lemezét vagy mi. Tudom, tudom, elfogult vagyok meg szubjektív, de ilyen ez a popszakma (vagy rock?), kérem szépen. Csak azért nem adok tíz pontot rá, hogy a zenekar a pontszámot meglátván, dühében még ezt a lemezt is túlszárnyalja majd (dehogyis, csak hülyéskedek, simán megadom rá). Tulajdonképpen ennyi. A Magnum legújabb, huszonegyedik, tizenegy tételes "The Serpent Rings" című lemeze 2020. január 17-én jelent meg a SPV/Steamhammer kiadó gondozásában. Kötelező rongyosra hallgatni! Én már megtettem.
10/10
