Szerda este úgy gondoltam, még gyorsan, lefekvés előtt meghallgatom a Postvorta február huszadikán megjelenő, „Porrima” című albumát; elvégre is a lemez mindössze öt dalból áll, nem jelenthet akkora energiabefektetést. Na tudjátok, kivel szórakozzatok, gondoltam aztán, amikor megláttam, hogy az öt szám együtt bő nyolcvan perces játékidőt tesz ki. Úgyhogy ideiglenesen szögre akasztottam a fülhallgatómat, várva az alkalmat, amikor ennek a terjedelmes anyagnak a befogadására megfelelő idő és energia fog rendelkezésemre állni.
Mert ahogy kirándulni sem fáradtan indul el az ember, az olasz post-metal banda produkcióját sem érdemes összecsapva, esetleg kimerülten meghallgatni. Bár a lemez tele van drone-os agyból kinézésekkel és atmoszferikus, elmerengős témákkal, az anyag önmagában mégis megtúráztatja a hallgatót. De túra alatt ne erőltetett menetet értsünk; a túrázás analógiája ez esetben szigorúan olyan emberekre vonatkozik, akik szeretik az ilyesféle erőpróbákat.
Előszeretettel hivatkozunk a hasonló, hosszúra nyújtott, vontatott tempójú, stílusokat kimért eleganciával egymásba olvasztó produkciókra zenei utazásként. Itt azonban mégsem ezt a kifejezést használnám. Mert bár látunk lelki szemeink előtt atmoszferikus tisztásokat, egymásba fonódó riffekből szőtt indákat, sötét erdőt, melynek mélyéről fájdalmas hörgések törnek elő, de itt, az általános értelemben vett utazással szemben nem visz minket semmilyen jármű, hanem minden egyes méterért meg kell dolgoznunk.
Az album ugyanis pont olyan, mint egy teljesítménytúra: hosszadalmas, vannak jobb és semmitmondóbb részei, időnként pedig igazi gyönyörűségeket tartogat számunkra. De valahogy még azok a részek is jól esnek, amikor csak üveges szemmel magunk elé meredve, szótlanul bandukolunk az áthatolhatatlan dobok és sűrű, zajos riffek árnyalta ösvényen. Pont mint egy teljesítménytúra sokadik kilométerén.
Tizen-húsz perces számokat írni kihívás, nem véletlenül nem ez az általános formátuma a metal- és rockzenének. Időről időre azonban mégis be-bevállalják együttesek, aztán a négy-öt perces dalokhoz képest végtelennek tűnő számok jó esetben igazi mesterműként sülnek el, rosszabb esetben pedig arra lesznek csak jók, hogy a szórakozóhelyek tulajdonosai fontolóra vegyék; ne a kért számok darabja, hanem terjedelme után kelljen bedobni a százast a zenegépbe. Legalábbis szerintem kilenc percnél hosszabb számot betenni egy szórakozóhelyen pont annyira szociopata húzás, mint az Ikeában benyomni az ásványvizes flakont az áfonyaléadagoló automata alá.
Viszont ha valaki nem csak alkalomadtán ír ilyen kiterjedésű dalokat, hanem konkrétan kizárólag ilyeneket tesz fel egy lemezre, az az én szememben annyira vakmerő vállalkozás, hogy hajlamos vagyok afelé hajlani, hogy az illető nagyon tudja, mit csinál. Ez a kalkulációm eddig általában be is jött, és nincs ez máshogy a Postvorta esetében sem.
Az albumon kemény, súlyos hangzások, és death-es vokálok dominálnak. A sötét, nehéz riffek nem sietnek sehová, és nem is kell nekik; nyolcvan perc alatt bőven van idejük grandiózus, már-már filmbe illő jelenetekké kinőni magukat. A sodró zúzást csak némi minimális, háromnegyedet négynegyeddel variáló ritmusképlet-váltás töri meg. Időnként a sorok egymásba fonódása, ismétlődése olyan hipnotikus hatást kelt, mintha egy dobos körben ülnénk, csak hippik helyett marcona metaldobosok adnák a ritmust.
Viszont pontosan tudják, mikor, és mivel kell megtörni a sludge-os, death-es egyhangúságot, és az eszközeik is megvannak erre a feladatra. A kedvenc fegyverük egyértelműen a zúzós rész váratlan rászabadítása a gyanútlanul bambuló hallgatóra: az album során legalább négy alkalmat számoltam össze, amikor ijedtemben majdnem eldobtam az ölemből a szotyis tálat. De ne aggódjunk, nem csak az olcsó horrorok fantáziátlan rendezői által favorizált módszerrel zökkentenek ki minket a zenei túra egyhangú szakaszaiból.
A Vasa Praevia Dispassion-ban torokéneklésre emlékeztető mély, félelmetes ének leselkedik ránk a progosan csattogó riffek közül. A Decidua Trauma Catharsis intrójában a patikamérlegen komponált zörejeket megtörő magas, gépies csipogás azt az érzést kelti bennünk, mintha egy üzenetrögzítő énekét hallgatnánk. Ugyanebben a dalban váratlan, keleties női ének hangzik fel, amely hátborzongatóan szép frigyre kel a durva kísérettel és az agresszív hörgéssel. Az atmoszferikus hanghatások helyenként olyan távoliak, éteriek, mégis határozottak és grandiózusok, mintha azt hallanánk, ahogy bolygók fordulnak el a tengelyük körül.
Hogy mindez a verzében, a refrénben, vagy a bridge-ben történik? Ezt nem lehet megmondani. A Postvorta nem egy városi térkép, ahol elég megadni a házszámot vagy az egymást keresztező utcák nevét. A Postvorta egy túratérkép; ha értesz hozzá, a tereptárgyakból kiháromszögeled a pozíciódat, ha nem, akkor inkább fordulj vissza, mielőtt rád sötétedik.
9/10
