Az a különbség a jó zene és a muzikális remekmű között, hogy míg az előbbi szimplán csak kellemes érzéseket vált ki az emberből, addig az utóbbi egy féltve őrzött kincs, mely életre szóló, katartikus, felfoghatatlan élményeket generál újra és újra. Az amerikai progresszív/metal csapat ötödik sorlemeze az utóbbi besorolás alá esik.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Psychotic Waltz (Devon Graves - ének, Brian McAlpin - gitár, Dan Rock - gitár/billentyűs hangszerek, Ward Evans - basszusgitár, Norman Leggio - dobok) mára már a hetvenes évek prog-rock dinoszauruszainak nagyságával és zsenialitásával büszkélkedhet. Nem virtuózkodnak a hangszereiken, nem skálázásokkal akarják bizonyítani a zenei képzettségük magasiskoláját, hanem egy monumentális, prog-rock vagy prog-metal mérföldkőnek is beillő nagylemezzel írják át a rockzene történelemkönyvét.

Az új anyaguk tíz szerzeményt tartalmaz, ami valójában csak egy: olyan monumentális érzelmi lökéshullám, mely hosszú időre feledteti velünk, hogy rajtuk kívül más banda is létezik ezen a bolygón. Ez művészet kérem szépen! Szürreális állapotokat előidéző muzikális lávafolyam.

A Psychotic Waltz is a nulláról kezdte valamikor, de mostanra felértek a csúcsok csúcsára (azért azt tegyük hozzá, hogy tulajdonképpen az underground szcénától éppen egy nyúlfarknyival feljebb, de tartalmilag, nivó szempontjából a képzeletbeli zenei piramis csúcsán), nem is tudom, hogy van-e ennél feljebb vagy innentől kezdve csakis stagnálás, illetve minőségromlás következhet.

A zenekar lemezről-lemezre csiszolta, finomítgatta, tökéletesítette arculatát, mely az 1996-os "Bleeding" című nagylemezükön kristályosodott ki igazán. És amikor már végre egyenesbe kerültek, akkor szépen be is dobták a törölközőt. A tagok szétszéledtek és máshol kamatoztatták tovább kivételes tehetségüket. 2010-ben újra összejöttek, de lemez egészen mostanáig nem született.

Az arculatuk finomítgatása alatt az összekovácsolódást, a koncepcionális törekvést, a hangszerelés olajozgatását, az énekhang tökéletesítését, a hangzás dinamikájának precíz beállításait értem. Ezt úgy hívják, hogy fejlődés, a szó legszorosabb értelmében véve. A komplett munkásságukat górcső alá téve, ezek mindegyikének megvannak az időközben egyre nagyobb teret nyerő nyomai. 

És most, huszonnégy év után, eredeti felállásban újra itt vannak, hogy leigázzák a világot páratlan zsenialitásukkal. Tudom, tudom már a kritika legelejétől fogva úgy árad belőlem az ömlengésszerűség, mint egy évszázadok óta kitörni készülő vulkánból a forró láva. Ez van, nem tehetek róla, ezt váltotta ki belőlem a Psychotic Waltz legújabb remekműve.

A lemez nyitó Angels And Devils alatt rögtön tetten is érhető minden, amiről eddig ódákat zengtem: teátrális nyitány, zakatolós riffek és pszichedelikus ének, a refrén alatt lúdbőrözés. A következő Stranded már visszafogottabb, ám szintén egy nagyon tuti szerzemény. A Back To Black alatt ismét visszatér a monumentalitás, a gitárok mély érzelmek húrjait pengetik, szinte simogatják az ember lelkét. Devon teljes beleéléssel, a zene által megbabonázva áll a mikrofon elé és leénekli a kicseszett csillagokat is az égről. Az akusztikus kezdésű The Fallen pedig olyan, mintha egy hetvenes évekbeli prog-rock legenda, valamint a Psychotic Waltz egyesítette volna erőit és írta volna meg ezt a szinte már hipnotizáló és lehengerlő dalt.

Januárban a Magnum rakta le az asztalra az év hard rock lemezét, most meg a Psychotic Waltz pályázik az év prog-metal albuma címre, melyet nagy valószínűséggel ki is fog érdemelni. Nem tudom, hogy mi ez a levegőben, ami a zenekarokat ennyire inspirálja, tuningolja, de mindenképpen dicséretes, ami jelenleg a rockszíntéren zajlik.

Az amerikai progresszív metal nagymesterek ötödik sorlemeze "The God-Shaped Void" címmel fog megjelenni az InsideOut Music kiadó gondozásában 2020. február 14-én. Légy te is a részese ennek a csodának!

10/10