Ahogy az Annihilator legújabb nagylemeze kapcsán nem tudtam szó nélkül hagyni a pocsékul sikerült borítót, mely messze nem fedi az album értékeit, úgy a Münsterből származó német csapat, a Tankdriver sem kerülheti el dorgálásomat: - Hát szabad ezt?! Ennél jobb zenekarnevet és nagylemez címet nem voltatok képesek kitalálni? Nem utolsósorban a borító sem lett igazán kifejező, de ennek legalább figyelemfelkeltő szerepe van, az is valami.
Akkora öngólokat rúgnak bizonyos bandák, hogy az őrület. Egy olyan nagynevű társaságnál, mint az Annihilator ez még csak megbocsátható, hiszen a népes számú rajongótábor már várja a kiadványt, és akkor is meghallgatja, ha a borítón sült malac van citrommal a szájában, de egy újonnan jelentkező együttesnél óriási hiba, mert így a lemezanyag nem fog eljutni még 500 emberhez sem, pedig megérdemelné a nyilvánosságot.
A Tankdriver egyáltalán nem egy militarista csapat, éppen ellenkezőleg, amolyan privát háborút folytatnak a befolyásos erők disznóságai ellen, lásd Fukushima atomerőművének felrobbanása (melyet nyilvánvaló emberi mulasztások idéztek elő, direkt vagy indirekt módon, ez ma is vitatéma). Egyáltalán nem baj, ha egy lemezanyag erre reflektál, de a fuck kifejezés elbújtatása már olyan olcsó poén, mely tizenévesek számára lehet érdekes csupán.
Az okozza bosszúságom, hogy ez egy minden szempontból értékes lemez. Sokszínű, bár kissé egyszerű muzsikát tartalmaz, mely nem a bonyolult trükkökről és fogós ritmusképletekről szól, ugyanakkor megvan benne az a majdhogynem primitív, ösztönös, nyers erő, mely miatt szeretjük a rockzenét. Talán meglepődnek rajta a zenekar tagjai, ha ezt olvassák, de leginkább a Motörhead és a ZZ Top jut eszembe róluk, pedig nem játszanak sem mocskos rock’n rollt, sem southern, azaz délvidéki rockot. De a dalok lüktetése és nyersessége hasonló.
Mindamellett nagyon örülne a ZZ Top két szakállas mandrója, ha ilyen szólókat tudna előhúzni a tarsolyából, mint amelyeket a németek vezettek elő szinte minden nótájukban, egészen pontosan Chris Otto Börner, aki ezekért felelős. Gitáros társa Mr. Crowley, aki egyben az éneket is jegyzi, a doboknál Marvin Pinske, a basszusgitáros pedig Devil Boy névre hallgat. A "Fading Face" cimű bemutatkozó lemezük 2013-ban jelent meg, tehát ez a második megjelenésük.
Önmagukat legszívesebben doom bandaként nevezik meg a zenész urak, de nem annyira egyértelmű ez a megjelölés, mert ugyan vannak lassabban gördülő tételek, mint amilyen a Fire In The Mountains vagy a lemezt nyitó Fuckushima, a csapat hangzásvilága a gótikus rock nagyjaihoz, a Fields Of The Nephilimhez vagy akár halványan a The Culthoz is hasonlítható.
Így máris megneveztem négy olyan bandát, mint esetleges hatásokat, akik mind-mind egészen sajátos, markáns egyéni arculattal bírnak. Ebből kifolyólag nem lehet meglepő, ha a Tankdrivert sem tartom hétköznapi iparosok csoportjának. Igazság szerint kellene nekik egy valamivel komolyabb arculat, mondjuk egy kevésbé militarista név, meg egy tisztességes logó, mert zenei koncepció szempontjából ott lenne a helyük a világ élvonalában.
Az I Can Smell Your Fear kábulatba vezető dallamai után a Grizzly Creek sodrása örvénylik a hangfalakban, majd az I Cried For His Blood következik, csupa-csupa tekervényes gitárhangba csomagolt remek darálás, melyeket a kicsit jellegtelen, vagy fakó hangszín tesz csupán kevésbé elragadóvá. Sajnos Mr. Crowley nem annyira kiemelkedő adottságú énekes, s bár ez szembeötlő vonása a csapatnak, ezzel együtt teljesen rendben van a Tankdriver elképzelése arról, hogyan is kellene ezt a műfajt megközelíteni. Természetesen, lazán és szemtelenül, mondhatni polgárpukkasztó módon, úgy, ahogyan a zenei rádiók kínálatában nem szokás.
A lendületesebb, húzós tempójú dalok közé tartozik a Switchin’ The System vagy a lemezt záró Cross The Storm, amelynél azt éreztem, hogy még… még… Pont most kell abbahagyni? Talán a legjobban sikerült szerzeményt hagyták az album legvégére a németek, mintegy jutalomként annak, aki eddig kitartott. Én megtettem, nagyra értékeltem ezt a munkájukat, s miután hasznos tanácsaimat már leírtam számukra, nem marad más hátra, mint hogy megjegyezzem ezt a nevet is, és a továbbiakban figyeljem, mire mennek próbálkozásaikkal.
8/10
Fotó: Thornvald Neumann
