Mond az a név valamit neked, kedves olvasó, hogy a nagy Lebowski, azaz röviden - tökéletlen magyar fordításban - „A Töki”? Ha nem, akkor valami értékesről lemaradtál, amit éppen ideje pótolni… Ha ez most nem áll módodban, és esetleg igényel egy kis magyarázatot a lemezkritika alapját szolgáltató, Vicenzából származó háromtagú formáció elnevezése - hiszen a Coen-testvérek legendás filmje 1998-ban, azaz 22 évvel ezelőtt került a mozikba - akkor segítek egy kicsit.
A szóban forgó alkotásban helyet kapott egy „film a filmben” jelenet. Sokak szerint ez a hipnotikus álomhoz hasonlítható néhány perc az egész mű csúcspontja, egy önmagában is több mint provokatív, abszurd képsorokat felvillantó szösszenet. Ennek a zseniális zenés betétnek a rendezője Jackie Treehorn, aki maga is egy fiktív karakter, meglehetősen tenyérbe mászó, ám roppant dörzsölt alak, a történet szerint felnőttfilmek rendezésével (is) keresi a kenyérre valót.
A Jackie Treehorn Avenue pedig nem más, mint a „Stairway To Heaven”, vagyis egy égbe nyúló, végtelen lépcsősor, melyen halad hősünk, a Töki, miközben a háttérben jóféle, régimódi rockzene szól, és egy feszes keblű, harcias viking amazon lövöldözi nyilait. Ez a dal egyébként Kenny Rogers egyik szerzeménye, és sokak számára amolyan hivatkozási alap, amikor a „desert sound”, azaz a sivatagi, kietlen, hipnotikus hangulat kerül említésre.
A Jackie Treehorn nevével fémjelzett együtteseknek se szeri, se száma. Volt már Jackie And The Treehorns, Treehorn Jacks, és több, magát Jackie Treehornként megnevező előadó is, és most elkészítette bemutatkozó lemezét az Olaszországban alakult Jackie Treehorn Ave. Tagjai: Tom Warren - gitár, ének, Selena Wallace - basszus, ének és Drugo Lebowski - dobok. A stílus, ki gondolná, pszichedelikus ízű stoner rock vagy álmodozós doom, ahogy tetszik.
Hát nekem nagyon bejönnek… Igazság szerint az első felvételre (Psychonaut) nem kaptam fel annyira fejem, bár nagyon kellemes a hangzás, az is azonnal érzékelhető, hogy nem tucatzene szól, az átlagnál kifinomultabb az ízlésvilág, de sok ilyet hallottam már. Arra gondoltam, érdemes lesz várni, amíg a basszusgitáros hölgy is dalra fakad, mert ebben a lebegős műfajban nem annyira gyakori a váltakozó férfi-női vokál, és ez be is jött, mert a Mind To Stay már beszippantott, s onnantól kezdve csak mosolyogtam végig a közel ötvenperces lemezidőt (hangulatfokozó nélkül, ezt a rend kedvéért hozzátenném).
Nincs új a nap alatt, teljesen egyértelmű, hogy nem ez a trió fogja forradalmasítani a rockzenét, de a gitáros fülbe suttogós dörmögéseire, ahogy a csajszi szépen ráilleszkedő hangja odasimul, az mégiscsak egyfajta vokális szeretgetés, amit nem sokan művelnek (mármint nyilvánosan, lemezanyagon). Ám csalódik, aki sikamlós zsötemezésre vagy fülledt erotikára számít, ez csupán letisztult rockzene, nem több és nem kevesebb.
Van az egész cuccnak egy ilyen oldott, kábulat utáni, tengerparton ébredős hangulata, miközben Vicenzának egy méternyi tengerpartja sincs, és mégis… Sokszor eszembe jutott a görög Villagers Of Ioannina City tavalyi lemeze, az a végtelen óceánra rácsodálkozó, vörösen izzó napba merengő hangulat, mely ott is tetten érhető. Illetve az is hasonlóság, ahogy a fokozatosság elvét követik a zenészek, vagyis egy alapvetően békés, nyugis, minimál hangulatból mennek át a durvulásba.
Az olyan tételeknél, mint az Ozzy’s Game, nincs az a hangfal, amelyik elég lenne! Nincs az a hangerő! Hihetetlen érzékkel adagolt gitármassza, kemény, mégis kimunkált ének, ősi, primitív alapokon nyugvó rockzene, az ilyesmi mindig zsigereimnél ragad meg, és repít bele a kozmikus világűrbe (ehhez tényleg nem kell semmilyen tudatmódosító, szinte magától szárnyal az ember). Csak azt nem értem velük kapcsolatban is, hogy hol voltak eddig? Miért nem hallottunk róluk korábban? A szám címe egyébként kissé megtévesztő, mert oly sok bandával ellentétben, pont ebben a csapatban nincs egy mákszemnyi Ozzy-hatás sem, mármint direkt énekmegoldások terén. A Black Sabbath ugyan nyomát hagyta az olaszokon, mégsem nevezném ezt Sabbath-ízű zenének, mert a basszus nem annyira meghatározó, és alapvetően a keménységi skálán nem érik el a nyolcas fokozatot sem.
Ezzel együtt jár nekik az elismerés, mert a semmiből így felbukkanni, az mégiscsak nagyon kellemes meglepetést okoz: ha nem is lehet nagyokat ugrálni vagy eszeveszetten ordítozni a hatásukra, attól még bőven a rockzene határain belül vannak. Őszintén remélem, videóval is jelentkeznek, mert a komolyabb sikerek eléréséhez ez szinte elengedhetetlen, arról nem is beszélve, milyen remek képsorokkal lehetne feldobni ezt az önmagában is felemelő zenét.
Nekem egyetlen felvételük nem tetszett, ez egy akusztikus gitáros Johnny Cash-nóta, a címe The Long Black Veil, ehhez az énekes srácnak kicsit kevés a hangadottsága, és úgy általában nem illik az egészhez, én ezt a helyükben nem erőltetném. Wttől az egytől eltekintve minden-minden nagyon rendben van náluk, s bár korántsem eredeti a produkció, én érzek benne annyi értéket, ami alapján erősen felpontozhatom őket, a fentiek figyelembe vételével.
9,5/10
