Azt írja a mindentudó Encylopaedia Metallum, hogy a belga Bütcher zenekar Antwerpenben alakult még 2002-ben. Ehhez képest az első lemezük, a "Bestial Fükkin Warmachine" csak 2017-ben jelent meg, a második pedig idén, azaz 2020 januárjában. Jogosnak tűnik a kérdés: mi a túrót csináltak eddig? Gondolom, próbáltak, számokat írtak, meg ilyesmi. Bár az is lehet, hogy a koncepció kitalálásán eszeltek ennyit, mert az biztos, hogy a külső megjelenésük egyáltalán nem hétköznapi, és nem kell hozzá túl sok idő, szerintem már első ránézésre kitűnik, hogy ezek a srácok sem teljesen százasak.
Mondjuk erről a lemezcímek is árulkodnak, mert az ”Állati ütős csatagép” még csak elmegy, de hogy ”666 kecske húzza harci szekerem” ezen vagy háromszor felröhögtem. Aztán amikor elindítottam a lejátszót, akkor is. De rá kellett jönnöm, hogy véresen komolyan veszik ezt az egészet, és ez meg is adta a kegyelemdöfést. Kész, erre vevő vagyok! Nem tudom, miért, mert beteg, de nagyon!
Annyira rossz, hogy az már jó – szoktuk mondani néha, egy-egy furcsa filmre, vagy félresikerült videóra, hát itt is valami ilyesmi van, de azért jóval több, mint olcsó poén az egész. Tudnak valamennyire zenélni, és ezek a sikolyok! Nagyon ott vannak a Spitzbergákon! Röhögök rajtuk, mert iszonyat az egész felállásuk, viszont a gitárdallamok, és helyenként még az énektémák is teljesen rendben vannak.
Komolyra fordítva a szót: a legnémetebb nem német csapat megtisztelő címet minden kétséget kizáróan megérdemli a Bütcher, mivel hihetetlen érzékkel nyúlnak a veretes ógermán speed metal témákhoz, melyeket oly sok lemezen hallhattunk a nyolcvanas években. A lemezt nyitó Iron Bitch teljesen olyan, mintha a katasztrofális hangzású Helloween-koncertlemezről, a „Live In The UK” című kiadványról maradt volna le, jellegzetes Kiske-sikolyok tűnnek fel a klasszikus ízű gitárszólamok között és megy, robog a harci szekér ezerrel, mintha soha nem is akarna leállni.
Ugyanez a lendület viszi tovább a 45RP Metal című tételt is, ezen a címen sem kell megrökönyödni, itt náluk csupa ilyen elvetemültség van, Viking Funeral, meg Metalström, meg amit az igen egyszerű rocker esze el tud képzelni. Úgy látszik, hogy kizárólag a legócskább metalközhelyek szerepelhetnek a számcímekben, túl sok fennköltséget vagy szárnyaló fantáziát itt nem szabad keresni. A művész urak elnevezései is ezt erősítik: KK Ripper a gitárnál, R Hellsrieker a mikrofonnál, Ah Wratchylde a basszusgitáros, és LV Speedhammer a dobos.
Hogy azért a marcona szigorúság meglegyen, az arcfestés a legdurvább black metal hordákat idézi, melyekhez egyébként ennek a zenének a világon semmi köze nincsen, de így legalább teljes a zűrzavar a banda körül. Mondom, ez a külső megjelenés nagyon el lett találva, aki egyszer látott egy Bütcher-videót, az nem fogja egyhamar elfeledni őket, és gondolom ez lenne a belgák részéről a legfontosabb.
Ami a szerzeményeket illeti, ezek 1984-ben nagyon komoly minőséget jelentettek volna, de hogy manapság, 2020-ban mit lehet velük kezdeni? Ezt ki-ki döntse el maga! Nagyon sajnálom, hogy a felvételek megszólalása nagyjából egy komolyabb demó szintjét (sem) üti meg, mert egyébként múltidézésnek egészen kiváló lenne az összes, kicsit tréfába hajló, ám még így is egészen ütős kis tétel.
Azt könnyű megállapítani, hogy szeretik az Accept, a Helloween, a Rage, a Blind Guardian zenéjét a belgák, és gondolom, hogy a dallamosabb német thrash/speed zenekarok (Sodom, Destruction, Risk, Running Wild) is hatottak rájuk, mert a számokat hallgatva a fent nevezett csapatok képei jelentek meg lelki szemeim előtt. Hogy ez nosztalgia vagy teljes zenei azonosulás részükről, ezt nehéz lenne innen kívülről megítélni, mint mondtam a videókról az jön le, hogy irtó komolyan veszik ezt az egészet és ez véleményem szerint ma, 2020-ban elismerésre méltó.
Kedvencem a Face The Bütcher, erre a pengeéles szólókkal átitatott, nyargalászós kis dalra még a Helloween is joggal lenne büszke, (mármint a régi, az a bizonyos Helloween, ott 1988 körül), mert mind a szólók, mind az ének nagyon el lettek találva. Ez utóbbiban még egy kis Venom/black metal hatás is van, csak hogy még gonoszabb legyen az összkép. Tutira nem egy kellemes, ötórai teához illő kiadvány a Bütcher új lemeze, de valami azt súgja, nem is éppen ilyet keresnek a Rozsdagyár olvasói. Mindenképpen jár a kalap- és szakáll-lengetés a zenekarnak, valamint az átlagnál magasabb pontszám, bár a stúdiótechnikán hallhatóan lehetne mit finomítani, ez az oldschool cucc úgy jó, ahogy van.
8/10
