Az agyam majdnem eldobtam, mikor megláttam, hogy az angol prog-rock legenda, a Nektar 2020-ban még mindig üzemel és ráadásul új nagylemezzel jelentkezett.
A másod- vagy éppen harmadvonalas prog-rock bandák lemezei legalább annyira fontosak számomra, mint mondjuk egy King Crimson-album. Attól, hogy egyeseknek nem sikerült az igazi áttörés, még írtak nagyon-nagyon jó zenéket és egy vérbeli rajongó minimum ugyanakkora becsben tartja ezeket, mint a prog-rock óriások anyagait. És ha már szóba került a King Crimson, sajnos róluk is elmondható az, hogy legenda ide vagy oda, bizony 2020-ban ők sem töltenek meg stadionokat, sőt. Az igényes zenékre egyre kisebb az igény, ahogy araszolunk előre az időben.
Az 1969-ben Hamburgban (egy közös németországi nyaralás alkalmával) megalakult angol nemzetiségű Nektar többszöri újraegyesülés, valamint számos tagcserét követően két részre szakadt és jelenleg is két verzióban üzemel. A legtöbb eredeti tagot magában foglaló, az USA-ban működő csapat 2020. január 24-én dobta piacra tizennegyedik stúdióalbumát "The Other Side" címmel az Esoteric Antenna kiadó gondozásában. Hammond-orgonával nyitja a lemezt az I'm On Fire című dal, melyet ha jobban megvizsgálunk, akkor leginkább az jön le róla, mintha évtizedekkel ezelőtt íródott volna, mindenféle erőlködéstől mentes múltidézés a javából. A nyolc és fél perces tétel tüzes, akárcsak a címe.
A Skywriter egy finom dallamokkal operáló, az előzőhöz képest lágyabb, érzelmesebb darab, kiváló refrénnel. A maga nyolc percével ez sem éppen egy rövid szerzemény, sok érdekesség megtalálható amúgy benne. A Love Is/The Other Side is lágyabb húrokat penget, dallamorientált és extrém hosszú (tizennyolc perc). Szerintem ezt egy kissé túltolták, a dalban fellelhető témák alapján semmi sem indokolja ezt a maratoni hosszt, fele ennyibe is belesűríthettek volna.
A Drifting kezdő taktusai a Pink Floyd Comfortably Numb című klasszikusát juttatta eszembe. De csak a legelején érzékelni hasonlóságot a két dal között, pár másodperc után már el is felejtjük a dolgot. Később viszont ismét afféle Pink Floyd-érzet üti fel a fejét a dalban (érdekes, hogy a "dalban" helyett rendre azt írtam, hogy "falban"; micsoda véletlen egybeesés).
A Devil's Door már egészen más vizeken evez, nem is róható fel a bandának az egysíkúság, változatosság szempontjából eddig csillagos ötöst érdemelnek. Ahogy közelítünk a lemez vége felé, úgy egyre rövidül a szerzemények hossza. A korong végére hagyták a hét perc alatti darabokat. Az utolsó előtti Look Thru Me című dal akusztikus stílusban fogant: nem rossz, de hallottam már jobbat is ezen a vonalon. A lemezt záró Y Can't I B More Lile U is akusztikusan kezd, később aztán becsatlakozik a többi hangszeres is. Kellemes darab, korrekt levezetése az albumnak.
Nem voltak előzetes elvárásaim az albummal kapcsolatban: csalódás egyáltalán nem ért, de katartikus élményekkel sem lettem gazdagabb. A kilenc pontot gondolkodás nélkül megadom rá, mert jó anyag és valószínűleg többször is előveszem még.
9/10
