Bevallom, nagyon régóta ülök már ennek az albumnak a kritikáján. A múlt hetemet egy röntgenspektrométer programozásával töltöttem, talán emiatt egy innen merített hasonlattal tudom leginkább megmagyarázni, miért tartott ennyi ideig összeszednem érdemi mennyiségű gondolatot a február másodikán debütáló „Ω – V” című albumról. Ha röntgenspektrométerrel szeretnénk mérni valamit, akkor – leegyszerűsítve – addig sugározzuk röntgennel, amíg a minta elég mennyiségű információt nem sugároz vissza kínjában. És ha az az elem, amire kíváncsiak vagyunk, nagyon alacsony koncentrációban van jelen, akkor bizony nagyon sokáig kell sütögetnünk a mintánkat, hogy használható mennyiségű információt csikarjunk ki belőle.
Alapvetően nagyon színes zenei ízlésem van, és színes alatt nem csak azt értem, hogy sokféle stílus megfér az mp3-lejátszómon, de a kedvenceimben közös vonás, hogy egytől egyig markánsak, megosztóak, szemtelenek vagy egyenesen agresszívak: mindenesetre valamilyen erős érzelmet provokálnak ki belőlem. Múlt héten Slipknot-koncerten jártam, emellett végtelenítve hallgattam a kedvenc cirkuszos-hardcore punkos-hisztis bandámat, és extrém vokálokat gyakoroltam a zuhany alatt. Amikor a fent leírt mindennapjaimba belecsöppent az Ainsoph bemutatkozó albuma, az tehát pont olyan érzés volt, mint amikor valaki natúr zellerszárral kínál, miután magamba tömtem egy családi csomag hagymás-tejfölös chipszet. Semmit se éreztem belőle.
A banda sok mindenből dolgozik; dalaikban jazz, post-punk, sőt, nyomokban black metal is megtalálható, azonban zenéjük sokkal inkább úgy hangzik, mint ezeknek a stílusoknak a homeopátiás, végtelenségig hígított verziója. A holland trió folyamatosan kötéltáncol, kötelük pedig az unalom és a nyugalom, az atmoszferikus és a zajos, a művészi és a művészkedő közé van kifeszítve.
Dalaikban a harmóniákat állandóan belengi a diszharmónia, gondoljunk akár csak a zörgős hangszerekre, a kásás gitárokra vagy az énekesnő el-elcsukló, éteri, néha nem is éneklő, csak dünnyögő hangjára. Ez a zajosság, szétesettség valószínűleg tudatos választás, de nem annak hangzik, az albumot nyitó Home-ot hallgatva az volt az érzésem, mintha egy fesztivál kora délutáni fellépőjét hallgatnám, azokat, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy még azelőtt álljanak színpadra, hogy a hangmérnök, illetve az együttes túlnyomó része kijózanodna.
Nem idegen számomra a klasszikus értelemben nem szépnek vehető énekre törekvés, és most nem is az extrém vokálokra gondolok, hanem a Janis Joplinos, Nina Hagenes elborult sikítós-kiabálós éneklésekre. Ezekkel nagyon csínján kell bánni, mert olyanok, mint a szabadvers: nem rúghatod fel a versírás szabályait, amíg el nem sajátítottad őket. Erre gondolok, amikor művészkedőnek érzem a produkciót. A vokál időnként kifejezetten fegyelmezetlen, de nem lázadó módon, hanem úgy, mint amikor az amúgy jól nevelt diák elhatározza, hogy most az egyszer vissza fog szólni a tanárnak, de süt róla, hogy ő maga sem hisz a saját igazában.
Persze vannak az albumnak jó pillanatai is. A Spiralt hallgatva blastbeat-közeli élményt tapasztalhattam meg, és kifejezetten jól áll nekik ez a kilúgozott black metal; az éteri vokálokkal, tompa tremolo pengetéssel és nem tudom, létezik-e ilyen, de konkrétan a halk blastbeattel olyan érzésem támad, mintha a black metal egy hús-vér ember lenne, és lenne neki egy húga.
A Back To Purgatory talán a legnyugodtabb olyan dal, melyet valaha hallottam, és szerepel a címében az a szó, hogy „Purgatory”; kiváló alkalmat ad egy kis fejből kinézésre a spirálszerűen ismétlődő témáival és nyugis gitárpöncörgésével.
Viszont a diszharmóniára törekvés egyelőre nem állt össze az albumon: vagy túl jól összeállt, mindenesetre nem úgy diszharmonikus, ahogy szeretnénk. Mert nem mindegy, hogy mi hogy fáj; ha valaki durván szereti az ágyban, valószínűleg az sem azt jelenti, hogy arra indul be, ha beleveri a kislábujját a ruhásszekrény sarkába vagy becsípődik az oldala, mert rosszul veszi a levegőt. Meg kell tanulni idomítani a káoszt, különben úgy fog hangzani a projekt, mintha a Citizen Naïv egy számát hallanánk (mindenki tegye meg magának azt a szívességet, hogy erre most nem keres rá).
7/10
