A borító ne tévesszen meg senkit: ez nem egy női énekessel felálló, a '70-es évek doom rockját okkult szövegvilággal párosító svéd banda albuma, hanem az amerikai deathcore brigád, a Suicide Silence hatodik lemeze, mely a Nuclear Blast kiadó gondozásában február 14-én jelenik meg "Become The Hunter" címmel.
Kemény évek állnak a Suicide Silence mögött: a 2002-ben létrejött csapat a deathcore-hullám egyik legemblematikusabb zenekara volt, a tizenévesek által alapított együttes hasonló korú rajongói együtt éltek és mozogtak a zenéjükkel, klipjeiket tízmilliók tekintették meg, a frontemberük, Mitch Lucker pedig jellegzetes megjelenésével afféle deathcore-ikonná is vált.
Az énekes 2012-ben végén motorbalesetben elhunyt, helyére az All Shall Perish vokalistája, Herman Hermida érkezett, akivel 2014 nyarán meg is jelent "You Can't Stop Me" című negyedik korongjuk. A lemezt a rajongók jól fogadták, övezte egyfajta kíváncsiságféle is az anyagot, de hatalmas hullámokat nem vert a metalszíntéren. A Suicide Silence pályája - kisebb hőfokon ugyan, de - mehetett volna tovább akár, csak éppen történt valami tőlük független fejlemény időközben.
A deathcore-trend ugyanis szépen lassan kifulladt. Ez természetesen párhuzamosan történt a rockzene drámai visszaszorulásával, aminek hatására a metal nemzedéki utánpótlása is gyakorlatilag megszűnt. A rock és a metal helyét a mai tizen- és huszonévesek körében egyértelműen átvette a hip-hop és a kortárs popzene, így a Suicide Silence egyfajta légüres térben találta magát: a kétezres évek közepi dühös rajongótábora időközben felnőtt, a deathcore-divat már letűnt és ők egy egyre népesebb kínálati piacon kényszerülnek versenyezni a konkurenciával az egyre gyérebb keresletért.
Nem véletlen, hogy az egykori deathcore-színtér csapatai lázasan keresik a kiutat: a Whitechapel dallamosabb és befogadhatóbb útra lépett, a nagy megfejtés viszont a többiek esetében a szimfonikus black metal beépítése volt zenéjükbe (lásd: Carnifex, Lorna Shore, Shadow Of Intent, Abigail Williams). Ma egyértelmű trenddé vált ez a vonulat a szcénán belül és fel is tudta rázni a hasonszőrű bandákat, de legalábbis vérfrissítést hozott a színtéren, ez kétségtelen.
A Suicide Silence azonban egy rendkívül furcsa módon próbálta feloldani a fentebb vázolt problémát: a 2017 elején megjelent, azonos című lemezén egész egyszerűen beemelte dalaiba a nu metal két kilencvenes évekbeli nagyágyújának, a Korn és a Deftones zenekaroknak a dallamvilágát és megoldásait. Ezzel mindösszesen két gond adódott: Herman Hermida irtózatosan hamisan énekelt még stúdiókörülmények között is, ráadásul nyafogós-nyüszögős előadásmódja borzalmasan anakronisztikusnak tűnt a kétezertizes évek végén. Gondoljunk csak bele: milyen kapcsolata is lenne a mai tizenéveseknek egy húsz-huszonöt évvel ezelőtt virágkorát élő alstílussal? Hát semmilyen.
A korong irtózatosan nagyot perecelt: egyértelmű utálat fogadta mind a szakma, mind pedig a közönség részéről. Gyanítom, hogy a csapat olyan sebet kapott (illetve ejtett saját magán), melyet nemigen fog már valaha is kiheverni. Szinte látom is a szemeim előtt, ahogy a banda válságértekezletet tart és lázasan keresi a kiutat ebből az útvesztőből. A megoldást pedig a legkönnyebb és legegyszerűbb módon találták meg: ha a rajongók nem vevők a kísérletezésre (vagy arra, amit ők maguk annak tartanak), akkor bizony hátraarcot kell csinálni és visszatérni a gyökerekhez.
Nos, a "Become The Hunter" ennek fényében született és a fenti kalkulációnak tökéletes meg is felel: agyszaggató, breakdown-okkal és embertelen vokális pusztítással súlyosbított, néha szinte a beatdown döngölését megközelítő anyag született. Aki azt várta, hogy a Suicide Silence újra bekeményedik, az hátradőlhet, ám aki egyszerűen csak egy jó albumot szeretne végighallgatni, annak nem lesz fáklyásmenet az új korong.
Sokszor pörgettem végig a lemezt, ám egész egyszerűen unalmasnak találtam. Rengetegszer hallott riffek, teljesen egybemosódó dalok tömkelege, lélektelen sikálás és torokvéreztető üvöltözés szakmányban: ennyi maradt meg bennem, no meg két három nóta, melyben fel-felbukkan némi dallam, kompozíciós ötlet és tulajdonképpen már ennyi elég is, hogy a nagy keménykedés közepette emlékezni tudjunk rájuk.
A Love Me To Death, az In Hiding, illetve a közel-keleti dallamokkal operáló Serene Obscene ilyen: hiába találunk itt néhány szerzeményben nagyon korrekt technikás death metal szólókat, betéteket, ettől bizony embertelenül repetitív a tartalom és sajnos számomra leginkább fejfájdító lett a végeredmény.
Értem a zenekar szándékát: a deathcore szinte parodisztikus túltolásával próbálják visszaszerezni elveszettnek tűnő rajongói hitelüket és megmutatni, hogy a 2017-es album csak egyszeri kisiklás volt. Mégis úgy érzem, hogy ez a vonat már elment: a kétezres évek már nem jönnek vissza, a deathcore népszerűsége a múlté és a Suicide Silence egy letűnt időszakba igyekszik visszamenekülni, lelkesedés nélküli, kiszámított módon.
6,5/10
