Az elmúlt hat-nyolc év egyik legagyonjátszottabb trendje a metalszíntéren belül egyértelműen a stoner doomé: szó szerint ezrével működnek és gomba módra szaporodnak szerte a világban a hasonszőrű csapatok, melyek aktuális anyagairól mi is bőven beszámoltunk a Rozsdagyár hasábjain. Van köztük szánni valóan amatőr, tisztes iparosmunka, illetve tényleg kimagasló produkció is.

Közös eredőjük természetesen a brit metallegenda, a Black Sabbath által kialakított, majd a nyolcvanas-kilencvenes években a következő generációs bandák (Candlemass, Pentagram, Cathedral, Trouble, stb.) révén folytatódó zenei világ eszközrendszere. Belassult, ólomsúlyú riffmonstrumok, síron túli, vészjósló hangulat, legfeljebb középtempós döngölés: minden rockrajongó tökéletesen tisztában van a stílus mibenlétével.

A szcénán belül azonban létezik egy érdekes vonulat, mely szintén jelentős népszerűségnek örvend (legalábbis a zenészek körében, hiszen csont underground trendről van szó): ez pedig nem más, mint az énekesnővel felálló, okkult szövegvilággal operáló, a '70-es évek rockzenéjével átitatott doom metal. 

Magyarországon szinte nagyítóval kell keresni a tisztán ilyen zenét játszó és valamelyest ismertséget vagy népszerűséget elért bandákat, de az utóbbi vonalhoz sorolhatóval én még nem találkoztam. Ezidáig: ugyanis a 2017-ben megalakult, majd 2019 óta immár stabil felállásával koncertező, epikus doom metalt játszó budapesti Devil Seed február 13-án megjelentette azonos című debütalbumát.

A dátum természetesen nem véletlen, ahogy a csapat neve sem: a Devil Seed egy Candlemass-nóta címe, míg ötven évvel ezelőtt, 1970. február 13-án jelent meg a stílusalapító Black Sabbath bemutatkozó lemeze (tulajdonképpen az első heavy metal korong), így stílszerű az áthallásos időpont. 

Nos, az egyik legmarkánsabb összetevője a Devil Seed hangzásának az egyértelműen az énekesnő, Stragessa orgánuma. Rendkívül erőteljes, éles, kifejező hangja van, mely engem néha Szulák Andrea hajlításaira, vokális megoldásaira emlékeztetett, azaz nekem néha beugrott a dzsesszes atmoszféra is. A dög, a húzás ugyanúgy megvan a torkában, mint az érzelmek kifejezésének képessége, így súlya van az előadásának, nem afféle popcsajos erőlködés árad a dalokból (ez utóbbira is sajnos van tucatnyi példa, még egész neves bandák esetében is).

A másik a Rev. Hopkins álnéven szereplő gitáros játéka: amellett, hogy bitang riffeket gyártott a lemezre, kifejezetten ízes és friss szólókkal is dolgozik, ha akar. De sajnos nem akar annyira, azaz csak minden második-harmadik nótában találkozunk ezekkel, ami bizony nagy kár. Régi, visszatérő megjegyzésem már, mellyel minden bizonnyal ezerszer találkozhattak már olvasóink, hogy a gitárszólók szerves, alapvető részét képezik a metalnak alstílustól függetlenül és óriási szerepük van a hangulat megteremtésében és a változatosság fenntartásában.

A rövid intrót követően hét szerzemény gördül elő a lejátszóból, mindösszesen ötvenpercnyi terjedelemben. A dalok játékideje változatos: három rövidebb és négy, átlagosan kilencperces monstrum váltogatja egymást, de a zenekar nemcsak ebben törekedett a változatosságra. Férfikórus, harangzúgás, billentyűsök színezik az atmoszférát, azaz szépen elkülönülő, már elsőre memorizálható szerzeményeket sikerült rögzítenie a fővárosi csapatnak.

Már azonnal, az ismerkedés fázisában kiugrott a Heinrich Kramer című nóta a rockos pulzálásával és elképesztően magába húzó riffjével, illetve a Firecult is egy remek darab, az egész korong talán legeltaláltabb szólójával. A Bottomless Pit Poetry pedig összetettségével, illetve a nyolcvanas évek hard rockos dolgait megidéző fő gitártémájával sikerült szenzációsra. 

Két dolog kívánkozik ki belőlem az anyag többszöri meghallgatását követően, melyek azért árnyalják a fenti kifejezetten pozitív összképet. Az egyik technikai jellegű, mely könnyen orvosolható: az énekesnő angol kiejtése rettenetes módon magyaros, az első másodpercekben nem is tudtam hirtelen eldönteni, hogy milyen nyelven énekel. Ezt (ismerve a beszűkült magyar színteret és annak lehetőségeit) mindenképpen és sürgősen javítani kellene a külföldön történő továbblépés érdekében.

A másik pedig az egyéni hang kialakítása: néha túlságosan erős sorvezetőnek éreztem a Candlemass-Pentagram-Black Sabbath párhuzamokat. Értem én, hogy ez a legöregebb és legkialakultabb alstílus a metalon belül, hagyománytisztelet is van a világon, no meg a legendás elődök előtti főhajtás is fontos, de minél hamarabb a hátuk mögött kell hagyni ezt a fejlődési fázist és bátrabban elrugaszkodni az alapoktól.

A potenciál egyértelműen ott van a bandában: ez nagyon erős bemutatkozás, minden fenti hiányosságával együtt. Érdemes lenne minél gyorsabban felvenni a kapcsolatot egy nemzetközi terjesztővel-kiadóval, illetve egy bejáratott háttérrel és kontaktokkal rendelkező külföldi promóciós csapattal vagy ügynökséggel, mert ennek a zenének sajnos nálunk nincs bázisa pár száz fanatikuson kívül, viszont Nyugat-Európában nagyon is kelendő ez a stílus. Remek anyag, hiánypótló cucc a hazai színtéren. 

9/10