Idén először Magyarországra látogatott az amerikai heavy metal csapat, Five Finger Death Punch, melynek magyar származású ritmusgitárosa, Báthory Zoltán 25 év után tért haza. A zenekarral karöltve érkezett a Papp László Arénába a thrash metal egyik atyja, a Megadeth és a Zoltán által menedzselt Bad Wolves. Mind a három zenekart izgatottan várta a magyar közönség, szóval lássuk, megfeleltek-e az igen magas elvárásoknak.

Elkezdődött az este, felcsendült az első hang és színpadra lépett a Bad Wolves. Ezt a zenekart valójában szinte mindenki onnan ismerte meg, hogy feldolgozták a The Cranberries Zombie-ját, melyet Dolores O’Riordan halála után adtak ki. Be kell valljam, hogy szerintem elég szomorú, ha egy zenekar más munkájával lesz releváns és nem a sajátjával. A koncert kezdetekor már emiatt is előítéletes voltam és az a tény sem segített, hogy eddig nem voltak feltétlen jó tapasztalataim olyan zenekarokkal, ahol sportos és divatos cuccokban ugrálnak amerikaiak egy óriási kigyúrt csávó vezetésével. A zenekar frontembere, Tommy Vext ismerős lehet azoknak, akik követték a Five Finger Death Punch életét az elmúlt években, mivelhogy 2017-ben ő ugrott be Ivan Moody helyére a koncertekre.

Nem mondom, hogy ez a figura nem ügyes, de nem is kiemelkedő. Ivan teljesítményét meg sem közelíti, és a mostani koncerten a saját színvonalát sem ütötte meg. Az első dal, a No Messiah alatt Tommy kommunikált a közönséggel és egyből kiszúrtam, hogy be van rekedve. A gond az volt, hogy a rekedtsége és a megfázása ellenére a refrének és a screamek is tökéletesek voltak, ami baromi gyanússá vált és ezek után csak arra tudtam gondolni, hogy a srác rendesen playbackben tol egy csomó részt.

A koncert alatt Tommy meg is jegyezte, hogy a doktorai azt mondták, hagyja ki ezt a koncertet, csak ilyenkor felmerül a kérdés, hogy az a jobb, ha lemondja, vagy az, ha „rosszul” nyomja le a bulit. Véleményem szerint a lemondás járhatóbb út, mert el kell ismernem, a zene nagyon erős volt, rendesen beindult a zúzda, de a vokállal kapcsolatos zavarok folyton rátelepedtek az élményre. De lehet, csak velem van a baj. A fellépés során hat saját dalra volt idő, melyek alatt azért kezdett megjönni a hangulat és a pörgés, kifejezetten a Remeber When és a Killing Me Slowlyra, de az egész közönségen azt éreztem, hogy azért ők sem élik annyira, még annak ellenére sem, hogy a Bad Wolves zenéje egészen közel áll a 5FDP-éhoz.

Zárásul (tehát a koncert csúcspontjára, nem meglepő módon) a Zombie feldolgozást választották, ami persze hangulatos volt, de mégse más zenéjét játssza már egy zenekar. Az én véleményem szerint a metalzenészek rendesen túltolják a feldolgozásokat, és a Bad Wolves féle átirat még nem is a legjobb. Kis bólogatással és savanyú szájízzel zárult az első szekció, remélve, hogy a Megadeth azért rendesen veretni fogja.

De még hogy verették! A Megadeth-et - gondolom - senkinek nem kell bemutatni, lévén, hogy az egyik Big 4 zenekarról van szó, a thrash metal alapítójáról a Metallicával, a Slayerrel és az Anthrax-szel karöltve. Utóbbiakból a Metallicához kötődöm igazán, a másik két banda korábban nem fogott meg, és a Megadeth munkássága is elkerült eddig. De Úristen, ez mekkora hiba volt! Amint megjelentek a kivetítőkön a lángoló tüzek és fogaskerekek, tudtam, hogy ez irdatlan jó lesz. Személy szerint engem nagyon gyorsan megfognak a posztapokaliptikus, cyber- vagy steampunk témák, és a Megadeth hangulatvilága erre nagyon rácsatlakozott. A Hangar 18 című klasszikussal indítottak, majd jött a legutóbbi albumról a The Threat Is Real és ezután a Dread And Fugitive Mind. Sajnálatos módon az énekből nem lehetett túl sokat hallani, de a gitárok és a dob olyan hihetetlen kemények és energikusak voltak, hogy majd elrepültem.

A színpadképet tekintve a dobost, Dirk Verbeurent Dave Mustaine mögé, de kb. 3 méter magasra rakták be, így folyamatosan lehetett látni, ahogy dübörögnek a lábdobok. Eszméletlen volt. Laikusként váratlanul érintett, hogy a zúzás közben mennyire tele vannak dallammenetekkel is a gitártémák. A srácok szólózási képességei is elképesztőek, bár egy kicsit már sok a shreddelés, amikor egy-egy dalban 4-5 szólószekció szól konstans 2 percig. Az említett három dal után Mustaine kiköszönt nekünk, hogy „Csáó, mi vagyunk a Megadeth!”, de már ment is tovább a csapatás. Következett a Sweating Bullets, Conquer Or Die, Trust és Angry Again. Be kell valljam, hogy jól esett végighallgatni egy, az eredeti fogalmak szerinti metalkoncertet. Nem volt pofázás, se énekeltetés, se ugráltatás, se semmi más random közbeékelés – csak tiszta zene. Ennek a zenekarnak annyira izgalmas az instrumentális zenéje, hogy semmi másra nincs szükség.

Ez nem minden zenekarnál működik, de szerintem a Megadeth abszolút ilyen csapat. Szabályosan bűntudatom volt szinte végig, hogy „én ezt eddig miért nem hallgattam?!” Valahol a Dystopia és a Symphony Of Destruction körül tartott egy kisebb monológot Mustaine arról, hogy beteg volt, de most elvileg kigyógyult a rákból, és újra nyugodtan állhat színpadra, amit - valljuk be - nem sok ember mondhat el magáról. Zárásul elnyomtak egy Peace Sells-t és egy Holy Wars… The Punishment Due-t. Nagyon mást nem tudok mondani erről a koncertről, hihetetlen jó volt, ott kellett lenni.

Aki szereti a csapatot, az vagy ott volt, vagy nagyon bánja, hogy nem tudott elmenni (jogosan). Akik meg nem ismerték még, azok menjenek haza és hallgassák egy jó pár óráig. Komolyan. Egy kissé sajnálom, hogy egy ekkora thrash metal banda, mint a Megadeth, egy alig 15 éves groove metal csapatnak az előzenekaraként kell játsszon, mert hát valljuk be, nemrég itt volt a Metallica, plusz véget ért a Slayer búcsúturné is és ők is megérdemelnének egy önálló estet. Reméljük, lesz rá alkalom, és nem mondják majd le, mint a Rockmaratont. Én ott leszek.

És akkor jöjjön az est sztárja, a FIVE FINGER DEATH PUNCH. Amint kialudtak a fények, megjelent a színpad előtti függönyön egy fehér 5FDP boxer forogva a Vikings sorozat főcímdalára, és a 300-ból ismert üvöltésekkel kísérve. Az első pár másodpercben hihetetlenül felpörgött az egész közönség: sikítás, üvöltés, fütyülés, tapsolás. Aztán megjelent egy vörös kör a függöny alján Ivan sziluettjével, megszólalt a 4 cintányér, függöny le és indult a Lift Me Up. Hihetetlenül érződött, hogy a magyar közönség már évek óta ki volt éhezve erre a pillanatra. Szinte mind a 10 ezren az első versszak első szavától énekeltük a szöveget. Egy óriási koponya virított a színpad tetején, melynek az állát maga a dobszerkó adta, kiegészítve 2 baseballütővel, egy egységes képet alkotva, mint egy óriási kalózzászló. Szabályosan gyönyörű volt. A dal végén Ivan szólt pár szót, majd folytatódott is a buli a Trouble tétellel.

Ezt követte a „Got Your Six” két legnagyobb slágere, a Wash It All Away és a Jekyll And Hyde. Utóbbira Ivan felkapott egy fekete-fehér kabátot egy cilinderrel karöltve, abszolút megidézve a skizofrén úriember karakterét. Irdatlan erős kezdés volt, a közönség is teljesen megőrült. Valahol ezen a ponton lehetett, ahol kicsit megálltak a srácok, hogy ne csak hergelés legyen, hanem beszélgetés is. Báthory Zoli szólt pár szót magyar nyelven, amit olyan fülsüketítő sikítás követett, hogy a következő pár szavát nem is hallottam. Elmondta, hogy megígérte Ivannak, hogy ez lesz a leghangosabb buli a turnén. Ivan elismerően le is reagálta, hogy „most már értem, miért!” A magyar nyelvű beszéden kívül, a Ria-ria-Hungária! skandálással is nem egyszer hergeltek minket a koncert alatt, amit a közönség minden alkalommal torkaszakadtából kontrázott, amíg csak bírta. A Hungáriás hokimezről meg már ne is beszéljünk, a magyarok fele szabályosan elolvadt. Kisebb hangerővel a Zolizás is felcsendült, amire a srácok poénból rá is hangolódtak, megkérdezve, hogy ki az, aki még Zoli. Nem egy kéz lendült a magasba, Ivannak meg elkerekedett a szeme, hogy hát ő azt hitte „övé az egyetlen!” Még gyorsan elpoénkodta azt is, hogy Európában mindenki „Ivánnak” hívja, pedig ő „Ájvön”, de fene bele, annyira jól érzi magát, hogy akkor most már Iván.

A szövegelés után a legutóbbi albumról eljátszották a Sham Paint, és ezt követte a minden rajongó által (talán kivéve általam) várt dal, a Bad Company. Félreértés ne essék, én is szeretem ezt a dalt, de pont az a problémán, mint a Bad Wolves Zombiejával, hogy feldolgozás. A nagy különbség az, hogy Five Fingerék bármit, amit a kezükbe vesznek, tökéletesre csiszolva alakítanak át, de így is kár szerintem ezekkel időt tölteni egy koncerten, amikor egy The Pride­-ot vagy egy Hard to See-t sokkal szívesebben meghallgattam volna még. De ez csak az én álláspontom, a közönség látnivalóan imádta. Ki kell itt emeljem, hogy a számok felkonferálásával nagyon jól megcsinálták a srácok többször is azt, hogy amit mondtak a dalok előtt, azok a nóták címére végződtek. Zseniális húzás, és valljuk be, elég nehéz itt-ott kivitelezni. Az első szekcióban elhangzott még a Burn it Down és a Got Your Six, mely utóbbit az óriási szakállú basszeros, Chris Kael vezetett fel a közönséget üvöltetve. Örültem ennek a pillanatnak, hiszen azért is szeretem ezt a zenekart, mert mindegyik tag azon túl, hogy kiemelkedő zenész, színpadias is. Igen, Ivan egy nagyon erős karakter, és Zoltánnal nagyon elvitték itthon a show-t, de király volt, hogy a többieknek is adtak a rivaldafényből.

Ezen a ponton gondoltam, hogy jön a pihenés, kicsit visszaveszünk a hangulatból, de óriásit kellett csalódnom, persze pozitívan. Egyáltalán nem számítottam a történtekre. A staff kihozott egy sárga állólámpát, plusz egy kis kanapét, melyen Zoli és Ivan helyet fogtak, és bele is kezdtek az akusztikus szekcióba. Első akkordok: The Tragic Truth. Ez az a dal, ami az „American Capitalist” deluxe-lemezén is a legeslegvégső dal, amit egyáltalán nem értek, miért így csináltak a srácok, mert zseniális számról van szó. Nem is beszélve arról, hogy Ivan életét tekintve pedig borzasztóan releváns. Én is később fedeztem fel ezt a dalt, mint ahogy a zenekarral megismerkedtem, de ez talán az egyik legjobb Five Finger nóta. Majd következett a föld szerintem összes metalrajongója által legalább egyszer, de inkább milliószor hallott Wrong Side Of Heaven. Aki eddig nem énekelt a koncert során, az tuti erre a dalra tartogatta minden hangszálát, mert ilyen hangos még sose volt az Aréna. A dal során Ivan fel is kelt a kanapéról, hogy vezényeljen minket, de szabályosan az az érzésem volt, hogy mi énekeltetjük őt és nem fordítva. Az elmúlt 10 évben kevés ilyen monumentális dal született, mint a Wrong Side Of Heaven. Az akusztikus szekcióban Zoltán helyét, az eddig nem említett Andy James vette át, aki a szólógitáros Jason Hook helyére ugrott be. Nem tudtam róla, hogy Jason kórházi műtét miatt nem tud majd részt venni a koncerten, de már az elején is gyanús volt, hogy nem ő áll a színpadon. Konkrétan nem hittem el, hogy ez nem Jason, mert minden hang pontosan ugyanúgy ott volt, mint az eredetiben. Hihetetlenül sok gyakorlás és munka lehetett ebben az előadásban, Andy James abszolút dicséretet érdemel. Ezen a ponton döbbentem rá, hogy mennyire zseniális volt az egész este alatt a fényezés. Baromira változatosak voltak a megoldások, folyamatosan kísérték a fények a zenét, de nem volt epilepsziát okozó felesleges stroboszkóp és a lézerek is abszolút tettek hozzá a hangulathoz. Ha már kitértem a fényekre, akkor a hangosításról is ejtek pár szót, ami gyakorlatilag olyan tökéletes volt, hogy nem lehetett hibát találni benne. Nagyon féltem, hogy egy-egy csatorna halk lesz, de olyan szépen szólt az egész élőben, hogy az is lehet, hogy a hangzás még jobb is volt, mint a felvételeken itt-ott.

Az akusztikus szekciót a kísérteties intróval ellátott sláger, a Coming Down, majd a zenekar legugrálósabb dala, a klasszikus Never Enough követett. Merem állítani, hogy nem csak az álló helyeken, de az ülőkön is az égbe emelkedtek többen a közönségből, mert erre a dalra nem lehet a földön maradni. Az alap koncertidő zárása előtt jött egy dobszóló az új ritmusművész, Charlie Engentől, aki rendesen adott a mulatságnak, de be kell valljam, hogy hiányzott azért a régi csontvázjelmezes Jeremy Spencer. El se tudom képzelni, milyen lehet egészségügyi okok miatt feladni azt, amit az életedben a legjobban szeretsz.

Hogy azokat a lángszórókat rendesen meg is villogtassa a csapat, következett a Burn MF. Fogalmam sincs, mit érezhetnek a zenészek a színpadon, mert én a hangosítópult mögül is éreztem, ahogy leolvad az arcom. Lélegzetelállító volt, szó szerint, és sajnos feleszmélni sem volt idő, mert a ráadás olyan gyorsan követte a záródalt, hogy nekem ott helyben fel se tűnt, hogy ez a visszataps rész már.

Az utolsó szekció az új lemez dalával, az Inside Outtal indította a záróveretést, melyet követett a klasszikus Under And Over It és a Far From Home a capella verziója. És az utolsó dal: The Bleeding. „It’s over now!” Véget ért a koncert, melynek a vége legalább olyan erős volt, ha nem erősebb, mint lényegében a koncert bármelyik pillanata.

Igaz, számomra lassan indult ez a buli a Bad Wolvessal, de legalább a Megadeth helyre rakta az estet, hogy a 5FDP alatt már mindenki tudjon bulizni. Bárki bármit gondol erről a zenekarról, ez a koncert akkor is 10/10 volt minden területen: hangosítás, fények, show, zenei pontosság, kommunikáció, hangulat, program. Látványra, veretésre és közös éneklésre vágynak az emberek egy bulin és a Five Finger Death Punch ezeket az igényeket maximálisan kielégíti. A közönség minden tekintetben kiemelkedő élményt kapott és biztos vagyok benne, hogy idén nem csak mi fogjuk azt gondolni, hogy ez volt az év egyik legjobb koncertje, de a Los Angeles-i srácok is így fogják érezni. Február 28-án érkezik az új album, amit garantáltan kezünkbe is veszünk, és megnézzük, hogy ebből a zsenialitásból mit sikerült rögzíteni.

Szöveg: Dudás Kristóf