Aki a Rozsdagyár lemezkritikái között hosszabb-rövidebb időközönként böngészni szokott, jól tudja, milyen irgalmatlan mennyiségben készülnek manapság a doom metal/stoner rock lemezek. Görögország, Brazília, Chile, Svédország, Olaszország valósággal ontják a monoton darálásra, fájdalmas őrlésre alapozott anyagokat, sokszor már elegünk is van belőlük… Jól ismert riffek, csettegő cinek, farkasvonításra emlékeztető ének, lebegős témák… Némelyik ilyen kiadványon annyi ötlet sincs, mint egy tribute-zenekar kezdeti felvételein… aztán időről-időre feltűnik egy banda, melyre felkapja az ember a fejét. Nocsak, ezek tudnak valamit!

Valóságos ékkőként emelkedik ki a tömegtermelésből a stockholmi Lowrider legújabb lemeze, a február 21-én megjelent "Refractions", melyet képtelenség elégedett mosolygás nélkül hallgatni. Mennyire ismerős, mégis milyen jóleső hangulat árad a szerzeményekből! Borzongatóan szép, vaskos basszusvonal, erre mintaszerűen ereszkednek a rozsdaette gitárfutamok, és hozzá jön az ízléses, erőteljes ének, nem is tudok szebbet elképzelni ebben a műfajban.

Na jó, elképzelni még csak el tudok, de nem túl gyakran találkozom hasonlóval. Szoktam értékelni az igényesen elkészített régizenéket akkor is, ha túlnyomórészt iparosmunkák, valahol legbelül azonban az ilyen albumokra várok, melyeknél nem érzek késztetést, hogy elnyomjam a nótát és a következőre ugorjak, mert már a szemeim ragadnak az álmosságtól. Talán már mondanom sem kell, ez a kiadvány nem ilyen. Valóságos szentségtörés lenne beletekerni vagy háttérzeneként hallgatni, erre figyelni kell, itt tartalom is van.

Alapvetően egyszerű a dalok szerkezeti váza, nem utal semmi a borítón ábrázolt komplexitásra vagy elvontságra, ezért ezt a grafikát nem is érzem ide túl szerencsés választásnak, mert ez inkább egy avantgárd vagy progresszív banda profiljához illik, de most már utólag mindegy. Utánanéztem a korábbi kiadványuknak, az sem lett jobban csomagolva, sőt... Úgy tűnik, ezen a téren még van mit fejlődniük.

A zene azonban elsőrangú, csak felsőfokban tudok róla beszélni, mert iskolaértékű itt minden. Elsősorban vegyük a hangzást. Az kérem valami vaddisznó, valósággal röfögnek a hangfalak. Többször volt olyan érzésem, hogy most omlik rám a plafon, és egy földrengés elvitte a fejem fölül a tetőt. Szerencsére ezt csak a hangszerek okozták, nem a természet erői. Másodsorban ezek a nóták nem két perc alatt világra szült, klisés zengedezések, hanem hosszan érlelt, kifinomult dalok: ha nem is döntenek le azonnal a lábadról, egészen biztosan előbb-utóbb magukkal visznek a banda fantáziavilágába.

A Vörös folyó, azaz a Red River nyitja a sort, s ezzel meg is mutatja minden értékét a zenekar: akinek ez kevés, ne is várjon tovább, mert ez a lemez egyik legjobb tétele, ragyogóan kihallható belőle minden, amitől jó a Lowrider. Amolyan kellemes, pihentető, egyben tudattágító vibrálás tölti itt meg a levegőt, melytől valósággal szárnyal a zenehallgató, és szinte sajnálja, hogy egyszer csak véget ér.

Szerencsére az Ode To Ganymede folytatja ezt a lüktetést, csodás a basszusgitár mélységét megtapasztalni, mialatt a gitárszóló és az énektéma is a legnagyobbakat idézi, elsősorban a Black Sabbath zenekart, bár konkrét téma nem köszön vissza, a hangulati elemek azonosak. A Semanders Krog lehetne erről a lemezről a sláger, vagyis az a dal, mely leginkább megjegyezhető a hallgatóság számára: fogalmazzunk úgy, hogy a csapat egy árnyalattal könnyedebb oldalát mutatja meg.

Aztán a Pepe nevű öreg öszvér (Ol’ Mule Pepe) következik a sorban, és ekkora már nagyjából minden kétségem elszállt azzal kapcsolatban, hogy valóban nagy zenét hallgatok-e, mert ez nem lehet kérdéses. Az ehhez hasonló finom falatok nem minden nap kerülnek terítékre. Hatalmas húzása van ennek az igahordó állatról elnevezett számnak, akár egy hegyet el lehetne hordani hallgatása közben.

Maradt még a Sun Devil és a Pipe Rider. Az előbbi egy leginkább a Nirvana dalaira emlékeztető alteros/gitáros szösszenettel indul, majd megérkezik a kellő szigorúságú gitárdallam, melyre azonnal muszáj egy nagyot bólogatni, mert szinte dróton rángatja az ember fejét, míg az utóbbi egy hosszabbra nyúlt, sokrétű darab, mondhatni az egész lemez egyfajta eszenciája. Ebben egy szomorkás, esős délután hangulata bontakozik ki, s megy át dühödt mérgelődésbe avagy erőfitogtatásba.

Borzasztóan rövidnek tűnik a lemezanyag, az ilyesmiből szerintem egy óra alatt nem szabadna kiszállni, de mit tegyünk, ha az alkotók ennyire szabták a játékidőt? Nagyon remélem, hogy legközelebb kicsit több nótát pakolnak egy lemezre ezek az arcok, akiknek a bemutatásával még adós vagyok, tehát: Ola Hellquist - gitár/ének, Niclas Stalfors - gitár, Peder Bergstrand - basszusgitár/ének, és Andreas Eriksson - dobok. Csak köszönettel és elismeréssel tartozom nekik ezért az albumért, amit igyekszem is pontszámokkal meghálálni.

9/10

Fotó: Anna-Liden-Viren