A csúcson kell abbahagyni - vallja az emberiség nagy részével egyhangúlag a német Neaera is. Pont emiatt akasztották szögre hangszereiket bő tizenkét év közös zenélés után 2015-ben. Azonban az azóta eltelt fél évtized alatt sem feledkezett meg róluk a metalszcéna, hiátusuk bejelentését követően a rajongók nyomására két exkluzív koncertet is adtak, és, mivel evés közben jön meg az étvágy, nemsokára ismét összeültek, hogy újabb anyagot jelentessenek meg.

A régi-új tagok közös munkájának gyümölcseként február huszonnyolcadikán olyan lemezt szabadítottak a világra a Metal Blade Records gondozásában, amely hűen tükrözi a mögöttük álló tizensok évet, és annyira magán hordja a zenekar védjegyeit, hogy egyértelmű döntés volt a banda után a korongnak is a „Neaera” nevet adni.

Vannak kiöregedős zenei műfajok; egy szarkalábas szemű, szolidan őszülő punk rockertől például már nem túl hitelesek a tinédzserlányok bugyijába beférkőzni próbáló kócos-lázadós, parkolóban cigizős szerelmes dalok. Szerencsére a death metal nem tartozik ebbe a halmazba; egy öreg motorosnak ugyanúgy készséggel elhiszem az arcomba üvöltött, duplázóval megtámogatott társadalomkritikus, belső démonokról szóló vagy csak simán gyűlölettel teli szövegeket, mint a stílus fiatalabb képviselőinek. A „Neaera” lemez iránt sem érzek másként.

Ami már elsőre is süt a korongról, az a tiszta energia. Elejétől a végéig fáradhatatlan lendülettel darálják le a dalokat, a mocskos riffek, a gépként dolgozó dobok és a karcos üvöltés mit sem veszít momentumából a szűk háromnegyed óra alatt. Míg azonban a lemez íve töretlen marad, dalokon belül azért elő-előfordulnak tempóváltások. A jellemzően a számok második felére időzített belassítás időnként nagyon jól működik, esetenként azonban nagyon erőltetettnek, kényszeredettnek érződik. Ez főleg az amúgy robbanékony, darálós energiabomba Carriers-ben érződik, a blastbeates, tempós őrjöngést úgy húzzák be egy felesleges tempólassításba, mintha máshogy nem lehetne lezárni egy dalt.

A lemez teljesen homogén, első, de második hallgatásra sem éreztem úgy, hogy bármelyik dal kidugná a fejét a jó öreg dallamos death metal formátumból. Duplázó, agresszívan fejkörzős riffek, nem túltolt, de ötletes dallamvezetésű gitártémák; ezt a sablont régóta ismerjük és szeretjük. Ami egy kicsit kikacsint a műfajból, az Benjamin Hilleke énekstílusa. Death metaltól szokatlan módon ugyanis sokkal inkább a screamet preferálja a jól bevált sütiszörnyes hörgés helyett.

Ezzel nagyon határozott élt ad az amúgy is karcos daraboknak, még energikusabbnak hatnak az egyébként sem csendesülős darabok. Azonban meg kell mondjam, sokkal közelebb áll a szívemhez a mély, hasfalat rengető hörgés, mint a dobhártyaszaggató üvöltések. De hogy ne legyen okom panaszra, az ilyen irányú vágyaimat kielégítik az Eruption In Reverse-ben; a dalban egy hátborzongató, démonidézésre emlékeztető betétben mutatja meg a frontember, hogy nem csak éle, de mélysége is van a hangjának.

A tempó és az énekstílus váltogatásával a hangzás gazdag és színes marad, de szigorúan a stílus keretein belül. Nincs kikacsintás, nem szórakoznak akusztikus betétekkel, atmoszferikus kitekintésekkel vagy különböző műfajelemek beemelésével. Szigorú, feszes tempójú darálás az egész lemez. Ez az, ami egy dallamos death metalra kihegyezett hallgató számára vonzóvá teheti az albumot, de ugyanez az, ami a más stílusokhoz szokott felhasználók szemében - mint amilyen én is vagyok - inkább egyhangúvá teszi az albumot.

Külön-külön minden szám jól össze van rakva, működik, felpörget. Viszont az albumot végighallgatva egyiket sem tudnám kiemelni, és miután visszamenőleg bele-belepörgettem, akkor sem tűnt bármelyik darab ismerősnek, nem ragadt benne a fülemben egyik riff sem. Sőt olyannyira egyformák a számok, hogy még az is feltűnt, hogy szinte mindegyik négy perces; bár ez lehet, hogy csak azért szúrt szemet, mert az elmúlt pár hétben lényegesen többet kellett statisztikával foglalkoznom, mint amennyit bármikor is szerettem volna.

Viszont ha műfaján belül vizsgáljuk, a Neaera tagjainak abszolút érdemes volt újra összeállni emiatt az album miatt. A buli csúcspontján akartak távozni, amikor pihenőre mentek, de ahogy ők fogalmaznak, rájöttek, hogy a DJ elég jó számokat játszik, és még a büfé sincs teljesen kifosztva, úgyhogy visszamentek még egy körre. Én ehhez csak annyit fűznék hozzá: bár minden afterparty ilyen jól sikerülne.

8,5/10