Kezd kissé tele lenni a padlás a magukat különböző palástokba, függönyökbe, lepedőkbe és álarcok mögé rejtő maszkos zenekarokkal: szinte minden második underground, okkult black metal csapat ilyen promófotót küld magáról a kiadóján keresztül. Hogy aztán ennek mi a fene értelme van, azt bevallom, hogy egész egyszerűen nem tudom megfejteni: kivéve, ha produkcióját maga az együttes is annyira cikinek érzi, hogy úgy gondolja, az inkognitójuk megőrzése hasznos lépés lehet a jövő szempontjából.

A rejtélyes, mágikus atmoszféra megteremtését - hogy is mondjam - nem igazán segíti elő a nagyi padláson talált sötétítőfüggönyének vagy a nagyfater ócskapiacon vásárolt filléres, fröccsöntött kínai szarvasagancsának magunkra aggatása. Ez elsősorban és talán kizárólagosan a zene feladata kell, hogy legyen: és ha ez bizony hiányzik vagy a banda híján van a dalszerzői képességeknek, akkor ezen a fent említett kellékek kínos használata sem segít.

A Texas állambeli Black Vice is ilyen feketefém brigád: második soralbumuk március 27-én jelenik meg a Crown and Throne Ltd. kiadó gondozásában. 2013-ban alakultak meg és elég szorgosan készítik anyagaikat: egy EP és két megosztott korong mellett 2016-ban jelentkeztek bemutatkozó nagylemezükkel. Bevallom, nem emlékszem, hogy akkoriban belefutottam volna a zenekarba: vagy el sem jutott hozzám a promó vagy nem figyeltem fel rájuk, mindegy is most már.

A csapat magja Vultuur énekes, aki kifejezetten nagy átéléssel és korrekt blackes károgással vezeti elő ezeket a középtempós, nyers, gonosz nótákat, illetve Theia Mania gitáros, aki tulajdonképpen a dalszerzésért felel. Itt is találunk a stílus nagykönyvében szereplő blastbeateket vagy éppen tremoló riffelést, azaz a Black Vice tradicionális black metalt játszik. Itt nincsenek disszonáns vagy avantgárd megoldások és hangulatok, progresszivitásnak nyoma sincs, van viszont tere a melódiáknak, melyeket értelemszerűen a gitár hozza, de nem szólók, hanem inkább szólamvezetés formájában. Erre tökéletes példa az Emergence, melynek második fele elképesztő dallamorgiába torkollik.

A többéves kritikaírás során azonban első alkalommal vagyok kénytelen korábbi kiadványokról klipeket vagy számokat szemezgetni, ugyanis a Black Vice nem osztott még meg a nagyérdeművel egyetlen számot sem, illetve egyet igen, de az sem szabadon publikálható, hanem exkluzív premier egy metaloldalon. Ez - remélem, nem sértem meg a zenekart, de - óriási amatörizmus: manapság a promóció alfája és omegája a lemezelőzetes dalok vagy klipek közzététele és netes felpörgetése. Ez nem történt meg, így két évvel ezelőtti megosztott lemezükről teszek fel dalokat, bízva abban, hogy így is sikerül a banda zenei világát körvonalazni.

Nos, a héttételes, harmincnégy perces anyagon a két instrumentális átkötést nem számítva öt teljes értékű dal található, habár az átvezetések sem nevezhetők pusztán tölteléknek, mert mindkettő háromperces, atmoszferikus szerzemény. A lényeg azonban rendben van: nincs világ- vagy stílusmegváltás, hanem csak korrekt, nyers, régisulis, de mégis dallamos feketefém, tisztes minőségben.