Az extrém metal, mint műfaj, mindig az elfenekelést juttatja eszembe. Gyerekként az ember, ha egyáltalán ki van neki téve, utálja, nem érti, és egyedül a fájdalmat érzékeli belőle. Felnőttként viszont komoly mennyiségű időt hajlandó eltölteni böngészője egy inkognitólapján, hogy erre a célra legalkalmasabbnak tartott eszközöket rendeljen az internetről, diszkrét csomagolásban. Legalábbis egy barátom ezt mondta. Ezt az analógiát követve döntöttem tehát úgy, hogy nem érdekel, mennyire fog fájni, én bizony hétfő este ott leszek a Dürer Kertben tartott Rings Of Saturn koncerten.
A kaliforniai aliencore-t játszó brigáddal akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor legfrissebb lemezükről, a „Gidim” korongról írtam kritikát; ez ITT elolvasható. Akkor, bár elismertem, hogy mindenképp kivételes zenészekről és dalszerzőkről van szó, még túlságosan fárasztónak találtam a banda agresszív technikásságát. Hogy miért mentem el végül mégis a koncertjükre? Erre az angol FOMO mozaikszót tudnám válaszul adni. FOMO; Fear Of Missing Out, vagyis az attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből. Az alapján, amennyit a Rings Of Saturnból hallottam, azt a döntést hoztam, hogy hiába nem vagyok a leglelkesebb rajongójuk, nem engedhetem meg, hogy úgy lépjenek fel a lakásom ajtajától mindössze tizenpár kilométerre, hogy én nem vagyok ott.
Úgyhogy legfrissebb albumuk töménytelen mennyiségben való újrahallgatásával szintre hoztam a deathcore kardiómat, ráadásul menet közben sikerült komolyan bele is szeretnem az együttesbe. Az már csak hab volt a tortán, hogy a koncertet a Dürer Kertben tartották, mely egyértelműen a kedvenc budapesti szórakozóhelyem. Mivel bringabarát helyről van szó, így ezen a szép márciusi estén is biciklivel gördültem be az Ajtósi Dürer sorra.
Sokszor megyek egyedül koncertre, ilyenkor mindig lehetőségem nyílik felmérni, milyen arcok járnak egy-egy banda fellépéseire. A hétfő estét a fültágítók, takonymintás pólók (death metal bandák logói, melyek úgy néznek ki, mintha belefújta volna valaki az orrát egy fekete pólóba, aztán széthajtogatta volna), informatikus-szemüvegek, és vagy a sejthalálig vasalt, vagy a berasztázott hajak dominálták. Itt jegyezném meg, hogy ha valaki mögötted rasztahajjal elég keményen headbangel, az kicsit olyan érzés, mintha megkorbácsolnának, de ne szaladjunk ennyire előre.
Reméltem, hogy elég jó helyem lesz ahhoz, hogy a tonhalkonzerv méretű telefonommal lőjek pár használható fotót a bandáról, de persze számolnom kellett a színpad előtt garantáltan kialakuló húsdarálóval, így, sörömet a kezemben egyensúlyozva, pár szimpatikus srác közé ékeltem be magam a második sorba. Szerencsére a metalszcéna tele van gavallérokkal, akikre a korsó sör látványa úgy hat, mintha egy karon ülő csecsemő lenne: „Inkább gyere ide előre, de le ne ejtsd!!!” Hát ez a rövid története annak, hogy hogyan kerültem olyan közel a színpadhoz, hogyha kedvem tartotta volna, megcsiklandozhattam volna Ian Bearer hónalját.
Nem vagyok rá büszke, de huszonnyolc éves fejjel is képes vagyok percek alatt tengermély és őszinte szerelembe esni metalegyüttesek gitárosaival, senkit sem lephet meg tehát, hogy úgy vártam a L'Oréal reklámarcnak beillő Lucass Mann megjelenését, mint a Messiást. Nem voltam benne biztos, hogy színpadra lép hétfő este (találtam erre utaló megjegyzéseket az interneten, melyek valóságalapját sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom), így amikor eltéveszthetetlen gitárjával megjelent a színpadon, nagyjából úgy éreztem magam, mint az egyszeri gimnazista az iskolabálon, amikor megérkezik az a nagyon népszerű srác, akibe fülig szerelmes, és aki természetesen a létezéséről sem tud.
Miután a közönség lelkes ujjongása és bekiabálásai által kísérve mindenki beállította a hangszerét, a tagok eltűntek, a színpad sötétbe borult, csak hogy percekkel később megremegtessék a helység falait a Pustules sötét és mocskos riffjei. Az ezt követő szűk egy óra pedig az egyenesági oka annak, hogy per pillanat semmilyen irányba nem mozog a nyakam.
Mivel szerencsére legelöl álltam, így a hátam mögötti történésekből nem sokat érzékeltem (kivéve a hátamról lepattanó rajongókat), de az egyértelmű volt, hogy a közönség a banda minden rezdülését zabálja. A felfoghatatlanul technikás szólóknál szinte fénycsóvaként látszott az emberek tekintete, ahogy az éppen aktuálisan virtuózkodó gitáros felé fordultak. A zenekar nem bíbelődött konferálással, átkötő szövegekkel vagy bármilyen egyéb kommunikációval; úgy zúdították ránk a súlyosabbnál súlyosabb darabokat, ahogy egy teherautó üríti le sóderszállítmányát.
Hangzásba nem szoktam, és nem is szeretek belemenni; nem volt okom panaszra, egyedül a mély vokálokat hiányoltam. Hogy Ian egyszerűen inkább a screameket használja élőben vagy a hangosítás huncutkodta el a hangja alsó regiszterét, azt már nem tudom megállapítani. Annyi biztos, nem éreztem magam hátrányban amiatt, hogy nem vagyok elég alapos rajongó ahhoz, hogy betéve tudjam a számok szövegét, ember legyen a talpán, aki képes volt ezeket együtt „énekelni” a bandával.
A tökéletes agyeldobós bulihoz minden adott volt. Bitang agresszív, fékezhetetlen tempójú zene, a falfestéket lepergető intenzitású vokál, az együttesre (és egy jó öreg pogóra) kiéhezett rajongók: mindez olyan energiájú elegyet képzett, melynek berobbantásával épületeket lehetne lebontani. A zenekar adta, amije van: Lucass maga volt a gitárszóló márványból faragott tökéletes szobra, Joel Omans hasonlóan briliánsan, ámbár jóval szerényebb attitűddel kápráztatott el minket játékával.
Mike Caputo pont úgy nézett ki, mintha egy jó kedélyű számtech-tanár ült volna be a dobok mögé, de amint a kezébe vette a dobverőket, rögtön kiderült, hogy közel sem olyan veszélytelen, mint amilyennek tűnik. Ian pedig egy pillanatra nem állt meg; ha éppen nem a veseköveinket porlasztotta a vokáljaival, akkor a mikrofont a vállára vetve flangált fel-alá a tenyérnyi színpadon, egyébként meg vagy a kontroll-ládákra támaszkodva üvöltött a fejünk fölött vagy a nyelvét dugdosta egészen obszcén mértékben, illetve olyannyira hajolt be a dalok súlyosabb pontjainál, mintha beesett volna a dobszerkó alá a kocsikulcsa, és azt keresné.
Pihegve, remegő lábakkal, és rendkívül kielégült vigyorral távoztam a Dürer Kert 041-es terméből, megerősödve abban, hogy jó döntés volt végül nem kihagyni ezt a bulit. A koncert végén a tagok, valószínűleg a jelenlegi sajnálatos járványhelyzet miatt, sima pacsi helyett öklössel köszöntek el a lelkesen nyújtózkodó rajongóktól. És hogy a romantikus szálat is elvarrjam, a koncert után a folyosón beleszaladtam Lucass-ba, ahol közös képet direkt nem, de egy ölelést kértem, illetve enyhe sörszagot árasztva megdicsértem a haját, amit ő megköszönt és viszonzott. Ennyire messzire a középiskolás plátói szerelmemmel például sohasem jutottam, úgyhogy az este lezárását hivatalosan is happy endnek minősítem.
A fotók egy részéért köszönet a mellettem álló, nálam sokkal jobban fotózó úriembernek!
