A Lemurian Folk Songs nevű, angol nyelven éneklő magyar formáció 2020. február 4-én megjelentette "Logos" című albumát. Erről következzék most egy hosszabb lélegzetvételű elmélkedés, melyet kiterjesztenék a teljes jelenségre, mely ezt a négy zenészt körülveszi, illetve megvizsgálnám mindazt a közeget, melyben alkotnak, más szóval, belehatolnék egészen az aurájukba. Szokatlan tettem magyarázata, hogy meglehetősen rendhagyó a társaság, nem lehet csak úgy elintézni őket néhány soros semmitmondó ajánlással. Ennél összetettebb a dolog.
Szeretnem kellene őket, hiszen egy olyan zenei stílusban alkotnak, mely elvileg pontosan lefedi az ízlésvilágomat, lásd hetvenes évek hangulata, pszichedelikus áramlatok, doommal kacérkodó gitárzene, és nem is mondom, hogy nem tetszik, amit hallok tőlük, de valahogy mégsem tudok túl nagy hévvel lelkesedni értük. Hiányzik az a bizonyos hurrá-faktor, melytől izgalmi állapotom a zenehallgatás révén egyre csak fokozódik. Ez eddig is így volt, és az új lemez sem volt képes változtatni ambivalens érzéseimen. Úgy fogalmaznék, hogy valahol ott van bennük az egyediség, iszonyatosan nagy banda lehetne belőlük, de nem jön ki… sajnálom, nem jön át, hogy egészen pontosan mit is akarnak.
Elolvastam annak idején a velük készült tartalmasabb interjút, és már ekkor határozottan zavart éreztem a banda körül, félre is tettem őket egy időre, de most ez az új kiadvány megint megmozgatott valamit bennem. Ismét leültem, adtam nekik egy esélyt, hátha markánsabbak lettek, hátha végre megdörren a kezükben a cucc, ám amit hallottam, az nem győzött meg. A lemezanyagot kifinomult, minőségi zenének, azonban átlagos élménynek minősíteném. Számomra minden eddiginél világosabbá vált, hogy amit csinálnak, az valóban értékes, a fülnek kifejezetten kellemes, hosszabb távon mégis unalmas.
Mondjuk úgy, hogy olyan ez a lemez, mint egy doboz gyógyszer. Ha beveszel egyet, pontosan elég ahhoz, hogy meggyógyulj, de ha túladagolod, akkor az már inkább visszafelé hat. Másképp fogalmazva, egy-egy számuk külön teljesen rendben van, azonban a 49 perc egyben valóságos örökkévalóságnak tűnik. Muszáj volt ugrálnom a zenefolyamban, hogy előrébb jussak, és mi történt? Mintha nem is léptem volna, ugyanazokat a hangokat hallottam újra és újra.
A változatosság nem jellemző rájuk és ez valahol minden megjelenésüknek a gyenge pontja. El sem tudom mondani, hány ilyen és hasonló zenekar kiadványával találkozom nap, mint nap. Akik követik írásaimat, jól tudják, hogy kifejezetten vonzanak a lassabb, elmélyültebb zenekarok, szinte mindenre rácsapok, ami stoner, sludge, doom, oldschool muzsika, de lemezkritikába csak akkor szoktam belefogni, ha a zene képes megtartani az érdeklődésemet legalább három-négy számon keresztül. Az összes többi - durván hangzik - mehet a kukába. Feltehetően a kollégáim is így vannak ezzel, ezért van nálunk annyira kevés 5 pont alatti kritika.
Hetek óta vívódom például egy kitűnő zenekar lemezanyagán, mely bombasztikusan szól, valóságos gyönyör a hangszerek megszólalása, mégis félretettem őket, mert a harmadik szám után rendre bealszom… Szóról szóra így érzek ezzel a csapattal kapcsolatban is. Teljesen világos, hogy nézhetjük ezt is pozitívan, mert este, lefekvés előtt, mint álomhozó mákony kifejezetten jótékonyan hathat ez a bő háromnegyed órás lazító kúra, csakhogy azt hiszem, ennél fontosabb szerepet szántak neki készítői.
Az a helyzet, hogy nekem finom, de lapos ez a palacsinta. Pedig az első szám, a Logos a maga kilenc percével teljesen lenyűgöz, itt még minden rendben, azt gondolnánk, hogy egy élvonalbeli amerikai desert rock csapatot hallunk, de ahogy haladunk tovább, úgy fogy el a töltelék. A Sierra Tejeda is brutál basszusvonallal indul, valahogy aztán ezt megszokja a fül, és úgy a harmadik perc után már zötykölődésnek hat. Akárhogy is nézem ezt az együttest, bármennyire is grandiózusnak tartom a gyönyörű basszusjátékot, bármennyire jó énekesnő a frontember, mégsem érzem bennük az eleven lüktetést. Bocsánat, de én azt látom, hogy élettelen ez az egész zenei folyamat, melyet maguk előtt görgetnek, a tudat felszabadításának jegyében. Sajátos paradoxon, a zenei elemek valóban képesek megadni egy jóleső nyugalmat, és egy finom vibrálást, de ha tartósan belefeledkezel, akkor pontosan ellenkező hatást éri el. Éppen szűkíti a tudatot, nem kiteljesíti.
Kimondom, amire gondolok: ők nem igazán rockban utaznak. Ez persze nem baj, csak az én meglátásom szerint sajnálatos. Az új lemez olyan negyedóra után egyértelműen bizonyítja ezt. Ráállnak egyfajta hipnotikus pulzálásra, amely szépen levisz alfába, csak annyit hallasz egy idő után, hogy mindez tök laza, kellemes és hallgatható, de nem több. Nem kap el, nem pörget fel, csak úgy van. Folyamatos az áramlás, divatos idegen szóval a flow, megvan szépen a hangszerek helye, egyértelműen rockba hajlik a zene, de a keménységi foka elég alacsony. Nagyon úgy fest, feltalálták az élőzenés, tüc-tüc nélküli techno zenét, melyből csak egy ütemes dobgép hiányzik, hogy ambient legyen. Van egy eléggé rokon szellemiségű banda, a svéd GOAT (lásd a Hide From The Sun videót), akik nagyon hasonlóval próbálkoztak néhány évvel ezelőtt, de még bennük is többet érzek, mert a szólókat odateszik rendesen, míg itt inkább csak kísérőjelenségek.
Szerintem a Lemurian Folk Songs egyre kevésbé folk és egyre kevésbé rock: úgy látom, nyílegyenesen halad a trance törzsközönsége felé. Szemmel láthatóan a lemezborító is ennek jegyében készült, szakítva az előzőek grafikáival, és ez most még nyilván nem a legalja, csak mondjuk más közeg, mint amiben indultak, és amit a tehetségük révén elérhetnének. Baumgartner István a doboknál egészen kiváló, kreatív, lendületes és pontos zenész, Nemesházi Attila basszusgitár-futamait csak tanulni lehet, Ambrus Bence gitáros is tökéletesen érzi az arányokat, és Benus Krisztina énekesnő tisztán és jó kiejtéssel énekel, akkora rockbanda lehetne belőlük, amekkora Magyarországon talán nem is volt, ehhez képest át fognak csúszni az elektronikába, attól tartok.
A színpadokon az énekesnő előtt lévő szintetizátor vagy sampler, vagy nem tudom egészen pontosan, miféle műszer is nehezen értelmezhető, mert sem a folk, sem a rock előadók világában (kivéve world music) nem jellemző az ilyesmi. Nyilván az indusztriális rock egy más kategória. Náluk itt a Lemuriában ez szerintem egy oda nem illő elem. Remélem nem azért van ott, hogy a nézők ne csak az énekesnőt nézzék, mert az énekeseknek ez a szerepe ősidők óta.
S ha most valaki nem érti, miről is beszélek, mi ez az egész szőrszálhasogatás, meg hogy most akkor rockzene ez vagy sem, akkor segítségképpen kattintson rá a brazil Spiral Guru Oracle című videójára! Micsoda hasonlóság! Ugyanaz a felállás, ugyanazok a hangszerek, ugyanolyan a dallamvilág, még a két énekesnő is nagyon hasonló, csakhogy a brazilok száma változatosabb, élettel telibb, lendületesebb rockzene, míg a Lemurian Folk Songs egyelőre - fogalmazzunk úgy - keresi önmagát. Ezt igazolják a legfrissebb hírek is, melyek szerint egy billentyűs is érkezett a csapatba, és a következő lemezen már hallható lesz. Ez akár még idén megtörténhet, mivel a Logos felvételei 2019-ben történtek. Kíváncsian várom, milyen is lesz majd az új megszólalás, remélem rám cáfolnak, és egy olyan anyagot tesznek le az asztalra, melytől felcsillan minden hazai és külföldi rajongó szeme.
Most ez még nem ilyen, ám a "Logos" korongra adott pontjaim száma mégis magas (viszonylag), mert nagyon-nagyon kevés magyar zenekar képes megütni ezt a szintet, ez az igazság. Világszerte viszont kicsit más a helyzet… holott, mint említettem, lehetne másképp is. Gyökeresen másképp.
8/10
