Aki szereti a szőrmentén előadott, farmergatyába rázott, hetvenes évek szellemiségében fogant, Hammond-orgonával támogatott, torzított gitáros cuccokat, máris dörzsölheti a tenyerét! Aki ma is szívesen hallgatja Janis Joplin felvételeit vagy a skót Stone The Crows zenekart, és mond neki valamit a kanadai Grootna neve is, az máris teljes szívből örvendezhet, mert újabb kedvencet jegyezhet fel magának. És majdnem kihagytam a Jefferson Airplane tagságát a felsorolásból, pedig talán velük kellett volna kezdenem: tehát aki Grace Slick hangját és frazírjait szereti, mert a Jefferson Airplane vagy Starship munkásságát - hozzám hasonlóan - nagyra értékeli, az szintén meg kell jegyezze magának a stockholmi Siena Root nevét.
Annyit kell tudni a svédekről, hogy nem ma kezdték a pályát, már a hetedik nagylemeznél tartanak és kortársaiknál komolyabban veszik a múltidézést. Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor ez a zene nem a hetvenes évek szellemiségében fogant, hanem egy az egyben a hetvenes évek zenéje. Van különbség a kettő között. Csak hogy tisztázzuk: itt nincsen semmilyen mellékzönge, semmilyen modern vonás, nincs doom, nincs elvont ködösítés, a sejtelmes bevezetőt leszámítva itt minden úgy szól, mintha a számokat a Woodstock körüli időszakban vették volna fel. Valószínűleg eredeti, korhű hangszereken, csöves erősítőkön, kerülve a lecsiszolt, polírozott hangzásnak még a látszatát is.
Akkortájt, mondjuk úgy 1971 körül ezzel a hangzással, ezzel a felállással, ezekkel a dalokkal nagyon messzire juthattak volna, még akkor is, ha az akkori zenei elitben volt sok hozzájuk hasonló előadó. Ma valószínűleg egy viszonylag kis létszámú fanatikus tábor számára tevékenykednek, na és természetesen maguk örömére, ami egyáltalán nem utolsó tényező.
A zenekar tagsága a következő: Zubaida Solid - énekesnő, Sam Riffer - basszusgitár, Love Forsberg - ütőhangszerek, Johan Borgström - gitár, Erik Petersson - orgona, Matte Gustavsson - gitár. Azonban fent nevezett zenészek csoportja csupán egy alapfelállás, mivel minden lemezükre igyekeznek annyi vendégzenészt, barátot és ismerőst meghívni, amennyi lehetséges. Ezen a kiadványon is van többek között vendégénekesnő, fuvolás és szitáros is.
Pszichedelikus rock vagy amerikai folk rock vagy blues rock a műfajuk, ezek közül lehet választani. Még a progresszív rock sem lenne annyira távoli megjelölés, az ügyes kis orgonaszólamok miatt. Hogy mi jelenkorunk titka, azt a lemezcím dacára nem tudtam kihámozni a szövegekből, mert ezek - valljuk be - túl sok eszmeiséget nem tartalmaznak. Megközelítőleg az ismert rocksablonok mentén mozognak, ahogyan a szerzemények is, szóval azt nem lehet várni, hogy bármelyik felvételükből nagy sláger lesz, ehhez kicsit fogósabb alapok kellenének, de a fülnek kellemes, barátságos tónusú, veretes rocktételeket írtak, és megjelenési formájukat tekintve talán ők a leghitelesebb kortárs retro-előadók.
Zubaida Solid gyönyörű hangszínnel rendelkezik, tisztán, izomból, erősen énekel, tulajdonképpen egy az egyben eladja az egész bandát. Nem mintha a gitárosok gyengék lennének, nem beszélve a billentyűsről, ám azt hiszem, ők magukban nem keltenének túl nagy feltűnést, ha nem lenne egy ennyire karizmatikus frontemberük. De van! Teljesen egyértelmű, hogy az ő hangjára van kihegyezve az egész zenekar, és ebben látom egy kicsit az eltérést a régi nagy bandáktól, mert például egy Renaissance ugyan hasonlóan erős énekesnővel bírt, azonban a muzsikusok rendesen belementek a szólózásba, akár a zongorán, akár a gitáron, nem érdekelte őket, hogy három-négy percig nem kap szót Annie Haslam. Itt egy kicsit kevés a zenei betét, és rengeteg a pazarul megoldott, bravúros énektéma, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor úgy fél óra elteltével talán már sok is az énekből, de ez ízlés dolga.
Kilenc szám található a 43 perces lemezen, nem vesézném ki mindegyiket, hiszen nincsen közöttük eget verő eltérés. Az első dalban, a Final Standben van egy kevés sci-fi hangulat, egy kis örvénylés, a többi inkább hagyományos formák mentén halad. Nagyon tetszik a kemény gitárfutamokkal felvezetett Siren Song és a When A Fool Wears The Crown, amelyben az énekesnő kihozza magából a maximumot, szó szerint állat módra rezgeti meg a hangszálait és szerintem a legjobb szerzeményük az utolsó, az Imaginary Borders. Ebben a Beggars Opera "Time Machine" lemezét és számát idéző megoldások vannak, ami mindenképpen értékmérő. De tulajdonképpen az egész lemez úgy jó, ahogy van, ha nem is eredeti, legalább hiteles és hangulatos, a régebbi zenék kedvelői nem fogják egyhamar kivenni a lejátszóból.
9/10
