Húsvét délelőtt van, és orgonaszót hallok? Ez bármelyik másik évben nem kellene, hogy meglepetésként érjen, de idén tavasszal a templomok ajtajai zárva maradtak, és ez a dallam amúgy is túl borongós ahhoz, hogy Jézus Krisztus feltámadását ünnepelje. Nem, ez egy chilei metalbanda bemutatkozó albumának bevezető darabja és a latin nyelv használatán kívül nem sok köze van egy miséhez.
A Dismal nevű formáció 2019 szeptemberében jelentette meg első, „Memento Mori” néven futó lemezét. A cím és az albumborító egyaránt sötét hangulatot sugall, és a korong nem is kelt csalódást; fejlógatós riffek, fájdalmas hörgések, vontatott tempójú dalok jellemzik a projektet. Az együttes stílusba sorolása nem egyértelmű; a mindent tudó Encyclopaedia Metallum szerint a banda a death és a doom metal skatulyájába helyezendő, de a „Memento Mori”-t hallgatva ez közel sem ilyen egyértelmű.
A death-ből egyedül talán a vokálok stílusa igaz. Igazi mélyről jövő, öblös hörgés kíséri a borongós dallamokat, abból a fajtából, melyre már nem kell köptetőt felírni, mert hallhatóan minden felszakadt, ami egy légúton felszakadhatott. Azonban a banda sem brutalitás, sem tempó szempontjából nem hordozza magán a death metal stílusjegyeit. Nem püfölik a hallgató hallójáratait kíméletlen blastbeat futamok, nem fűrészelik a dobhártyáját karcos, energikus riffek, nem érezzük úgy, hogy disszonáns, agresszív hangzások támadtak ránk.
A doom jelzőből pedig gyakorlatilag csak a tempót érzem jogosnak. Lehet, hogy csak én vagyok vele így, de a doom hangzás eléréséhez nekem legalább számonként egy, fél percig kitartott billentyűzetre tenyerelés szükséges, azonban itt még csak billentyű sincs, nem hogy tenyerelés. Sokkal inkább érezném helyénvalónak a gótikus jelzőt. A riffek lassúak, borongós hangzásúak, dallamosak, az albumot hallgatva az ember szinte a szeme előtt látja a városi köztemető sírkövein pózoló szomorúra sminkelt, fekete szoknyás lányokat, sőt, erősebb asszociatív képességgel élők talán még a zöldessárga MyVip logót is látni véli a fotó jobb sarkában.
A hangzás rendkívül puritán, nem lép ki a gitár-ének-basszusgitár-dob által határolt biztonságos területről, melyen belül annyi banda épített már birodalmat indie rocktól a black metalig bezárólag. De nem csak hogy nem vontak be plusz hangszereket, azt a négyet is alig hallani, ami benne van. Az enyhén zajos gitár és a markáns vokál kapta a főszerepet, a dob gyakorlatilag illusztráció jellegű, a basszusgitár kihangosítása pedig az egyik nagy kedvenc 30y dalom címét juttatja eszembe: Nemlétező. Talán nincs is, csak azért próbálom odaképzelni, mert ehhez szoktam. Az egész lemez olyan, mintha egy metalegyüttesről készült független filmnek a banda kezdeti korszakát bemutató próbatermi jeleneteit néznénk.
Zörgős hangzása, és egyértelmű rutintalansága ellenére van valami szerethető a Dismal zenéjében. Talán az a megnyugtató, egyszerű borongósság, melyet az ember egy esős áprilisi vasárnapban is szeret. Talán a stabil hörgést váltogató egyszerű, már-már folkba hajló tiszta ének, melynek hatására a dalok egyfajta különleges, meta-siratóéneknek tűnnek. Az album nem hoz friss színt a metalszíntérre, de legyünk őszinték, a többségünk egyáltalán nem a színeket keresi ebben a műfajban. Viszont az a szűk fél óra, amíg az albumot hallgatjuk, meglepő nyugalmat, és otthonosságot áraszt. Igen, hallottunk már ilyet. Igen, szeretünk ilyet hallani. Jó ez.
7/10
