Ezerszer leírtuk már, hogy a stoner vonalon bődületes túltermelés uralkodik, ezért a témában nem is szeretnék újabb okfejtésekbe bocsátkozni. A szóban forgó amerikai formáció, a The Heavy Eyes is ezt a stílust nyüstöli 2010-es megalakulása óta négy sor- és egy koncertlemezzel a háta mögött.
A Tennessee állambeli Memphis városában működő csapat nem a monoton, minimáltémákkal operáló vonatra ült fel anno, hanem ízes, jammelős stílusban kezdték el adagolni a stílusalapító Kyuss-féle muzsikát. Az agyontorzított gitárok és a vastag hangzás náluk is alap, de emellett igyekeznek minőségi, fogós és változatos szerzeményekkel megpakolni a lemezeiket. Persze itt sem minden arany, ami fénylik, de összességében azért elmondható, hogy a stoner műfaj egyik legtehetségesebb versenyzőivel állunk szemben.
A Tony Iommi ihlette szigorú riffelés, valamint a komor, doomos zenei világ nem igazán érhető tetten a The Heavy Eyes munkásságában, sokkal inkább a hetvenes évek bluesosabb, játékosabb zenekarainak hatása köszön vissza a dalokban. Nézzünk hát egy-két bandát, akik inspirálták őket: Led Zeppelin, Cactus, Cream, Jeff Beck, Fu Manchu, Queen Of The Stone Age.
Természetesen a Black Sabbath neve is ott szerepel a kedvenceik között, de szándékosan nem akarom ebbe az irányba terelni a témát, mert a The Heavy Eyes nem éppen egy Saint Vitus vagy mondjuk egy Acid Mammoth. De akár említhetném a stoner egyik alapcsapatát, a Sleepet is, annak is a "Dopesmoker" című lemezét, mely bár szintén stoner metal, köszönőviszonyban sincs a The Heavy Eyes arculatával.
Szóval, aki egy komor, vészjósló formációra szomjazik, az sajnos rossz helyen keresgél. Az amcsi zenészek kifejezetten felhőtlen, pozitív kicsengésű szerzeményei - még a vastag riffek ellenére is - jókedvre derítik az embert, feltöltenek és nem lelomboznak. A nótákból árad a srácok zeneimádata, a műfaj iránti alázat. Nem igazán mondhatni, hogy bármi is változott volna az egyenletben az első lemezük megjelenése óta. A negyedik soralbum ugyanazt az életvidám, jammelős muzsikát rejti, mint az összes többi anyaguk.
A mindössze harmincnégy és fél perces "Love Like Machines" elnevezésű album az Anabasis című dallal indít, először akusztikusan, de a csöves erősítők beizzítása után sem kapkodják el a dolgot, szép fokozatosan pörgetik be a motorokat. A második dal, a Made For The Age - túl a bemelegítésen - már megállíthatatlanul száguld a stoner aszfaltján. A Hand Of Bear középtempóban fogant, búgó, torz basszussal, világbajnok gitártémával.
A két és fél perces Late Night halálba torzított hangszerelése tökéletesen harmonizál a tiszta énekkel; a God Dawn Wolf Man szintén nem egy hosszú darab, nem sok idejük van hát a kibontakozásra, de sebaj, legalább erről is elmondható, hogy sallangmentes, ütős, ötletes. Ezt követően sem futunk bele felesleges, izzadtságszagú szerzeményekbe, mindvégig egyenletes a színvonal. Igaz, harmincöt percet kellett csak kitölteniük, ám ha tehetségtelen hangszergyilkosok lennének, akkor ez a tömény fél óra sem érne semmit.
A jammelős stoner metal koronázatlan királyai (micsoda újfajta értelmezés rejlik e szó mögött) 2020. március 27-én dobták piacra negyedik sorlemezüket a Kozmik Artifactz kiadó gondozásában. Ha nem ismered a bandát, de a stoner univerzumában bolyongsz, kattints a videókra, nem bánod meg!
9/10
