Na ez az! Magamban csak úgy szoktam elraktározni az ilyesfajta tiszteletlen hardcore-dolgozatokat, hogy funkcionális zenék. Valamennyire rá lehet szuszakolni minden muzsikára ezt a bölcs megfogalmazást, mert az egyik erre jó, a másik arra jó, és a legritkább esetben fordul elő, hogy egy lemezanyag ugyanúgy alkalmas lehet lefekvés előtti pihentetőnek, mint reggeli napindítónak, de az ilyesfajta brutális erőfitogtatások szerepe nálam egyértelműen az alábbi.
Felrakja szépen az ember a fejére a fülest, beletolja arcába a kíméletlen betonozást, aztán nekiugrik a hegyoldalnak, vagy a folyópartnak, vagy a cuppogó sárnak, akár a saját lábán, akár két keréken, teljesen biztos lehet benne, hogy az energiája nem fogy el! Ha pedig az időjárás végképp nem engedi, hogy a szabadban vezessük le fölösleges energiánkat, akkor még mindig lehet a négy fal között néhány kellemes fekvőtámasszal, vagy guggolással mulatni az időt, olyan pörgős kis tételekre, amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy a hardcore vadhajtásában ott van valahol minden zene ősi, primitív gyökere.
Ezt bizonyítja a frissen világgá szabadult Three Knee Deep lemeze is a maga 32 perces zsenialitásával. Teljesen lenyűgöz a srácok bemutatkozása, mert egy olyan elemet tettek bele a szokásos ugrálós-fejbólintós masszába, mely a legritkábban fordul elő ebben a műfajban, nevezetesen a humort.
Megpróbálom úgy körülírni, hogy ne lőjem le a poént: ez a korong a legkevésbé sem úgy indul, mint egy pokoli zúzda, sőt, a bevezetőnél azt hittem, félrenyomtam valamit és tévedésből mást indítottam el, de nem, ez a furcsa narráció hozzátartozik az egész cucchoz, ami minden képzeletet felülmúl. Igaz, túl sokat általában nem vár el senki egy ilyen lemeztől, kapjon el és vigyen bele a sűrűjébe, ennyi elég, de ezek a fiatalok nagyon komolyan kevernek itt mindent mindennel.
Elég, ha annyit mondok, hogy a floridai Tampából származnak. Ez már magában foglalja, hogy a death metallal nincsenek rossz viszonyban. Hallatszik is az énekes megoldásokon. De ha valaki azt gondolja, egy öblös hang végighörgi a bő félórát, nagyon téved…. Na jó, nem nagyon, de téved. Mert a metalos éneklés, a megszokott bivalycsorda vokálozással keveredik náluk a rap szövegmondásával és a vadkanszerű hörgéssel, plusz néha egy DJ is karcolgatja a háttérben a fekete lemezeket! Mondom, ez egy rendhagyó alakulat.
És ez nem csak egy játék, hogy az egyik számuk címével éljek (Not A Game), mert nagyon is komolyan veszik az egészet, olyanokat villantanak a gitárral, hogy öröm hallani, és a basszusgitár mennydörgése is a legnagyobbakat, például a Rollins Bandet vagy a rap metal vonalból a Stuck Mojot idézi. A gépi ketyerék hangjaitól még egy kis indusztriális jellege is van némely számuknak. Talán nem tudják eldönteni, hová is szeretnének tartozni?
A legjobban annak örülnék, ha nem is döntenék el, inkább maradnának ennél a vegyes felvágottnál, mert így teljesen egyedinek hatnak. Sok-sok banda emelkedik ki és tűnik el abban a zenei hullámzásban, amit nyújtanak, és ez pont így és ebben a formában érdekes, kár lenne lecövekelniük akár a HC/punk, akár a rap metal műfajnál, sokkal jobb ezeket egybegyúrva hallgatni. Eszembe juttatták a nemrégiben kijött Bodycount-lemezt, bár a Three Knee Deep nem annyira tisztán heavy metal gyökerű szólókkal színezi a zenéjét, mégis van a két csapat között annyi azonosság, ami alapján a Bodycount rajongói nyugodt szívvel tehetnek egy kirándulást a tampai fiúk birodalmába is.
Hogy tovább borzoljam a kedélyeket, és színezzem a róluk már eddig kialakított képet, a Phantom Spirit című tételük egy női hang opera (!) jellegű áriázásával kezdi felvezetni a döngölést, és még ezt a buktatót is akadály nélkül veszik, simán megcsinálják. Miért is ne? Az egyetlen szépséghibája ennek a dalnak ugyanaz, ami az egész lemeznek: a rövid időtartam. Többször említettem már, tudom, hogy a HC berkekben a 20-30 perces nagylemezek nem ritkák, nekem mégis nagyon kevésnek tűnik az ilyen 2-3 perces szösszenetek gyűjteménye, főleg úgy, hogy sok zörej, hangfoszlány, narráció is van, ami elveszi az időt a zenétől. Ha ugyanezt megcselekedték volna legalább 45 percben, vagy annál is tovább mennek, akkor most lényegesen jobban lelkesednék a nagylemezükért, de így is egy élmény volt a meghallgatása. Elsősorban nyitott szemléletű hardcore-fanatikusoknak ajánlom, mert az ortodox híveknek ez valószínűleg túlságosan felhígított anyag lesz… egy próbát mindenesetre megér.
8/10
Fotó: Thomas Reynolds
