A 2001-ben létrejött és a Trevor Strnad énekes, valamint Brian Eschbach gitáros-dalszerző által vezetett amerikai death metal alakulat, a The Black Dahlia Murder két dolog miatt is kiemelkedik a színtérről. Egyrészt a frontember személyében egy igazi, elkötelezett metalfanatikust ismerhettünk meg az elmúlt két évtizedben, aki szinte historikus érdeklődéssel és gyűjtőszenvedéllyel van megáldva a fémzene minden rezdülésével kapcsolatban.

Másrészt a banda tulajdonképpen tökéletes átmenetet képez a '90-es évek második felében kibontakozott (főleg svéd) dallamos death metal és az abból több-kevesebb áttétellel kinőtt metalcore között. Valahol a két stílus metszéspontjában helyezkednek el, mindkettőből egyaránt merítve, de az egy meredek hegyoldalon elszabadult gőzmozdony sebességével és súlyával száguldó dalaik azonnal felismerhetőek.

Az április 17-én a Metal Blade kiadó gondozásában "Verminous" címmel megjelent kilencedik soralbumuk sem különbözik ettől a sémától: a zenekar amúgy is hihetetlen rendszerességgel és munkatempóban, átlagosan kétévente szabadítja rá a világra aktuális anyagait (előző két korongjuk kritikája ITT és ITT olvasható). A csapat zenéje bennem mindig egyfajta hiányérzetet eredményezett: elismerem a hangszeres teljesítményüket, szimpatikus a hozzáállásuk és kitartásuk, de a lemezeik számomra mindig is összemosódtak, nemhogy azokat egymástól, de az adott albumon található dalokat sem tudtam megkülönböztetni.

A "Verminous" azonban némileg újfajta megoldásokkal operál: maradtak ugyan a néha szinte neoklasszikus ízű, elvarázsolt, kiváló szólók, Trevor Strnad ismét az extrém metal teljes vokális repertoárját beveti, de most több lett a lassabb nóta, több és érdekesebb tempóváltás színezi a szerzeményeket, habár azért most is a sebességmánia uralja a korongot.

A banda kifejezetten jó érzékkel nyúl a régisulis death metalhoz is, ami már az előző lemezen is érzékelhető volt: a The Leather Apron's Scorn című tétel például az egész anyag egyik legeltaláltabb szerzeménye a maga középtempósabb zúzásával. A főbb hatások azonban megmaradtak: elsősorban a Carcass, illetve az At The Gates. 

Érdekes módon a lemez a második felével indul be igazán, itt találhatóak a memorizálhatóbb, több saját karakterrel rendelkező nóták. Nem mintha az első öt-hat szám rossz lenne, csak azok sokkal inkább a szokásos dara-sebesség vonalon mozognak.

A dallamos death metal klasszikus időszakában, a '90-es évek második felében a stílus számomra leginkább vonzó tulajdonsága az volt, hogy elképesztő atmoszférát tudtak létrehozni ezek a bandák, akusztikus betétekkel, szinte pszichedelikus elszállásokkal és kiváló, ikergitáros szólókkal és többszólamú vokállal (ebben a nagymester az In Flames volt, azokat a lemezeket még ma is gyakran megpörgetem).

Nos, a The Black Dahlia Murder ebben egyáltalán nem jeleskedik: hiába vannak jó dallamok, melyeket értelemszerűen kizárólagosan a gitárok hoznak, a frontember extrém üvöltözése ezt eléggé kiüti (a magasabb regiszterekben a szinte screamo-jellegű produkciója számomra már középtávon fárasztóvá válik). 

Az amerikaiak kétség nélkül tökélyre fejlesztették ezt a stílust: a dallamos death metal darálósabb, horzsolósabb oldalát hiba nélkül játsszák és most már a sokadik lemezüket jelentetik meg kétéves időközökben. A gond az, hogy nem igazán hajlandóak bármi újat behozni a zenéjükbe, így az hosszabb távon önismétlővé és monotonná válik. Aki most ismerkedik meg velük, annak le fog esni az álla és nem fog tudni betelni a "Verminous" szónikus agressziójával.

Aki azonban régóta követi a csapatot, annak fel fog tűnni az állandóság (az egy helyben topogás talán túl erős kifejezés) és az ebből fakadó monotonitás, valamint az önálló karakterrel rendelkező, megkülönböztethető dalok hiánya. A Sunless Empire című nóta lehetne a kijelölendő csapásirány: jó lenne, ha a The Black Dahlia Murder rágyúrna az atmoszférateremtésre és a memorizálható refrénekre, óriásit léphetne előre.  

8/10

Fotó: David E. Jackson