Hülye egy dolog, amikor az embernek elvárásai vannak… Elvileg minden prekoncepció nélkül kellene fordulnunk minden jelenséghez, személyhez vagy zeneműhöz, hogy annak értékeit minél tisztábban láthassuk-hallhassuk, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Előzetes élményeink akarva-akaratlanul befolyásolnak bennünket, és ez nem ritkán kicsit keserűbb szájízt eredményez. Amikor a Testament új lemezéről írtam, elárultam, hogy a régi motorosoktól már megelégedtem volna 5-6 kimagasló felvétellel is, ezért kitörő örömmel fogadtam a tényt, miszerint a "Titans Of Creation" gyönyörűen működik, hallgattatja magát az első számtól az utolsóig.
Most itt az új Havok, amit már nagyon vártam, és… nem is tudom. Ide teszem, oda teszem, félbehagyom, előveszem, valahogy nem szaggat szét. Bevallom, többre számítottam. A 2017-es "Conformicide" nagylemez véleményem szerint rendesen megemelte a lécet. Lényegesen jobban sikerült kiadványnak érzem, számtalan kis technikai megoldásával, ötletes dalszerkezeteivel, kíméletlen lendületével minden alapot megadott ahhoz, hogy most nagyjából arra számítsak, a denveri srácok le fogják tépni a fejemet.
Őszintén megmondom, ez nem történt meg. Ezeket a dalokat mintha már hallottam volna tőlük (is). Merthogy nagyon sok a Metallica/Megadeth/Slayer utánérzés. Igaz, megvan bennük minden, amitől szép és jó a thrash, de új, friss, fantáziadús dallammenetek helyett nagy vonalakban tipikus zúzást hoztak. S hogy pont én, az oldschool rajongó fanyalgok? Csak részben teszem, mert az egyik szemem nevet, amikor a Havokra gondolok, hiszen már a létezésük önmagában egy ajándék a műfaj kedvelői számára, és a másik is csak annyira sír, amennyi még bőven belefér egy alapvetően pozitív bírálatba.
Elindulnék most előbb a negatívumok irányába, mivel talán magyarázatra szorulnak a megszokottnál kevésbé lelkendező soraim. Mindenek előtt nekem nagyon hiányoznak az előző basszer, Nick Schendzielos zseniális kis bőgőfutamai, az a csipetnyi funky-érzés, ami olyan izgalmassá tette a "Conformicide" szerzeményeit. Az új tag, Brandon Bruce technikailag ügyes zenész, pontosan és erőteljesen végigkíséri a számokat, de hallgassunk csak bele pl. a Ritual Of The Mind című dalba, mivel nem vagyok szakmabéli, csak árnyaltan fogalmazok, ez nem annyira thrash bandába illő basszusmenet. (2:18-nál kap teret Brandon) Ez csupán egy kiragadott példa, mely nekem szemet szúrt, mindenesetre rájuk az ennyire egyszerű megoldások nem voltak jellemzők.
A már említett utánérzések is bosszantanak: elsősorban a Metallica jelentkezhetne egy kis panasszal, a Post-Truth-Era alapjaiban a Blackened szólamai köszönnek vissza, míg a Ritual Of The Mind az Eye Of The Beholder kezdésére hajaz, a Fear Campaign pedig egy az egyben a Hit The Lights, a "Kill Em All"-ról. Ezek mind bőven erős tiszteletadások. Éppen nyúlásnak nem nevezném egyiket sem, és nagyon tisztelem-becsülöm a régi nagy időkhöz való visszatekintést, mégis, kicsit olyan olcsó poénok ezek.
Az utolsó kivetnivaló, ami még ide kívánkozik, hogy ha az énekes orgánuma nem annyira erős (leginkább Mille Petrozzára emlékeztet a Kreatorból) akkor legalább nem szabadott volna ennyire alulkeverni, mert többször volt olyan érzésem, a hangszeresek szinte megeszik az egyébként nem rossz David Sanchez próbálkozásait. Ez részben a dinamikát tompítja, nem tud akkora energia feszülni az énekdallamokban, részben a szövegértést nehezíti. Ez utóbbi azért is sajnálatos, mert pontosan a szövegekben rejlik a Havok egyik erőssége: Nyers és őszinte véleményformálás, nem kevés aktuálpolitikai felhanggal.
Rátérve a sok-sok pozitívumra: ott kezdeném, hogy gitárosok! Abszolút spiccen mozognak mindketten, különösen a szólókért felelős Reece Scruggs, őt minden további nélkül ott helyezném el a közvetlen topligában, Hammett, Holt, Skolnick, Friedman mögött, vagy között, igazából mindegy is, hatalmas a srác, ez a lényeg. Ha én lettem volna a zenei producer, azt mondom, kétszer annyi teret adjatok neki, hadd bontakozzon ki! Az a fajta megátalkodott muzsikus, aki soha nem fogy ki a riffekből, pengeéles, magával ragadó játékstílusa zsigereiben kapja el az embert.
Az az út, vagy ösvény, melyen a Havok halad, továbbra is nagyon érdekes, mert ugyan 90%-ban a nyolcvanas évekből táplálkozik, megvan benne a mai modern zenék extremitása is, nem véletlenül nevezik őket újkori oldschool thrash előadóknak, ami egy önmagának ellentmondó, esetükben mégis találó megnevezés. Ami az új dalokat illeti: igazából az ötödik-hatodik tétel környékétől indul be komolyabban a zenei kalandozás. Vagyis az új lemez második fele az erősebb. A Panpsychism hosszúra nyújtott bevezetőjében a klasszikus zene hatásai érvényesülnek, de akad villámsebes speed téma is (Phantom Force) vagy progresszív elem is, például a Don’t Do It baljós hangvételű borzongásában.
A legkülönlegesebb a Dab Tsog című felvétel: ebben nehezen körülírható, mi történik, valamilyen törzsi hatású, kissé elvont ködösítésből robban ki a gépfegyver-sebességű támadás, aki kicsit bebóbiskol a délutáni szunyókálásban, erre tutira felriad. Személyes kedvencem a Merchants Of Death, egy pazar ikergitáros téma, mely mennydörgő dobokkal, és földbe döngölő basszusorkánnal söpri el mindazokat, akik kételkednének a Havok jövőjében.
Nem is vitás, ott vannak még mindig a szeren a XXI. századi thrasherek, van bennük tehetség, még eredetiség is, talán csak a dalszerzés terén tanácstalanok kicsit, a hozott anyagot innen-onnan pótolják, és elképesztő tudásukkal megfűszerezve tálalják az erőteljes ízeket kedvelő zenehallgatók számára. Két dolog: remélhetőleg nem kell újabb három évet várnunk a következő nagylemezre, és ha esetleg visszatérne a régi basszer… de ez nem túl valószínű…
8/10
