Gus G. görög zenész nevéhez az elmúlt évtizedben egy eposzi jelző társult lemoshatatlanul: Ozzy volt gitárosa. Óhatatlanul előkerül ez minduntalan, ha bárhol és bármikor a Firewind főnökéről van szó, pedig Gus G. egyedül a 2010-es "Scream" című Ozzy-albumon játszott, illetve két-három évig koncertezett a brit ikonnal, de dalszerzőként sosem kapott szerepet a legendás frontember anyagain.
A görög bárdista egyébként párhuzamosan adja ki saját neve, illetve az általa alapított power metal csapat, a Firewind égisze alatt lemezeit és őszintén szólva elég nehéz lenne különválasztani a két vonalat, mert értelemszerűen ő sem tud kibújni a bőréből (a zenekar 2017-es anyagáról ITT, saját nevében megjelent két korongjáról pedig ITT és ITT írtunk korábban kritikát).
Gus G. tökéletesen képzett zenész, ízesen játszik, a szólói viszik el a hátukon a produkciót, legyen az bármilyen zászló alatt megjelent anyag: hallhatóan behatóan ismeri a rock- és metaltörténelmet, annak legfontosabb csapatait, stílusait és dalait, egyszóval maximális felvértezettséggel áll előttünk és ilyen esetekben általában messze az átlagból kiemelkedő, egyéni teljesítményt várunk el már alapból.
Csak itt van az a fránya de: a rock'n roll nem egy tánc, tankönyvekből nem tanulható el a humán reprodukció munkafolyamata, ahogy az Országh-nagyszótár bebiflázásból sem fogunk anyanyelvi szinten beszélni angolul. Érdekes módon a rockzene legnagyobb hatású bandái sosem arról voltak nevezetesek, hogy mestertudású hangszeresek vagy éppen klasszikus képzettségű énekesek játszottak volna bennük. Talán pont ellenkezőleg: olyan öntörvényű, autodidakta hozzáállású, a korábbi zenei trendekkel radikálisan szemben álló és tudatosan szakító fiatalok törtek maguknak utat, akik nagy ívben tettek a sikerre vezető szempontok betartására.
A görög gitárosnak egyébként szinte a semmiből kellett újjáépíteni a bandáját: 2019-ben mind Bob Katsionis gitáros-billentyűs, akinek játéka például az "Immortals" albumon eléggé sokat tett hozzá az atmoszférához, mind pedig Henning Basse énekes távozott a zenekarból. Mivel az AFM Records képében új kiadó is került a Firewind mellé, így a lemezistálló ajánlott frontembert az együttesnek, aki nem más, mint Herbie Langhans, akit a Sinbreed és az Avantasia soraiból ismerhetünk. Közben pedig beütött a koronavírus nyavalya is, így tulajdonképpen távkapcsolatban történt az új korong felvétele és a friss tag bevezetése is.
Nos, szerencsére ezek a problémák egyáltalán nem érezhetők az anyagon: Herbie Langhans kifejezetten power metal torok, aki a szárnyalóbb, neoklasszikus nótákhoz illő magasakat is tökéletesen hozza, de ha kell, akkor rendesen bedörrenti hangját a szigorú riffek mellé. A produkció iparági profikhoz méltó és tulajdonképpen semmilyen negatívumot nem lehet felhozni az albummal szemben.
A problémám azonban az, hogy pozitívumot sem nagyon találtam a korongon. Egyetlen hang, egyetlen énekdallam vagy refrén, kis túlzással egyetlen riff sem szerepel itt, melyet ne hallhattunk már az elmúlt harminc évben ezernyi más zenekar ezernyi másik lemezén. Egy nagy heavy metal képeskönyvet lapozgatunk: minden ismerős, akár egy, az életünkben állandó szerepet betöltő régi haver poénjai.
Ahogy a tőle számtalanszor elsütött vicceken és sztorikon inkább már csak illendőségből vigyorgunk, ugyanígy a görög brigád dalai közben is csak megszokásból bólogatunk. Tucatnyi legendás zenekar nevét lehetne itt felhozni: a neoklasszikus tételek során Malmsteen főleg kilencvenes évekbeli dolgai köszönnek vissza ("Facing The Animal"-éra), néha korrekt múltidézés zajlik a Dio-vezette Black Sabbath nyomvonalán, máskor meg Whitesnake-ízekkel tűzdelik tele a dalokat (All My Life).
Ahogy fentebb írtuk, a nóták csúcspontjai ettől egyig Gus G. szólói: gyakran volt olyan érzésem, mintha az egyes szerzemények apropója csak az lett volna, hogy a görög gitárzseni néhány akkord vagy riff hátán meg tudja csillogtatni képességeit. Emiatt néha túlhúzottnak is érzem ezeket a virgázásokat, de mivel rendszeresen visszatérő nyavalyám a lemezkritikákban a szólók hiánya a mai anyagokon, így most tényleg nem lehet okom panaszra.
Már a 2017-es "Immortals" korong kapcsán leírtuk, hogy Gus G. dalszerzői képességei egész egyszerűen nem állnak arányban hangszeres virtuozitásával. Ez magyarázza a "Firewind" robotpilóta üzemmódját is: 2020-ban egy fiatal zenész ne harminc-negyvenéves megoldásokkal és megközelítésekkel dolgozzon. Ez természetes és elfogadott egy olyan bandától, mely egész pályáját és aktív életét ebben a stílusban dolgozta le vagy éppen ő maga járult hozzá annak megalapításához, de ahogy sok más együttes esetében, itt is az ambíció teljes hiánya a leginkább szembeszökő.
Hol vannak a csak a görögökre jellemző egyéni ízek, zenei világ, egyedi dalszerzői karakter? Kellemes album ez, félreértés ne essék, bőven hozza az európai power metal átlagot, csak éppen semmiben sem különbözik a pályatársak produkciójától.
8/10
