A görög power metal csapat, a Firewind napjaink heavy metalja egyik legkiemelkedőbb gitárosának, Gus G-nek a szólóprojektjeként indult még 1998-ban, aztán szép lassan rendes bandává nőtte ki magát. Olyannyira, hogy tulajdonképpen ennek a sikernek köszönhető, hogy Ozzy Osbourne 2009-ben Zakk Wylde helyébe őt szemelte ki zenekarának bárdistájává. Ez pedig - ahogy lenni szokott - olyan lökést adott az immár tömegek számára ismertté vált görög zenésznek, hogy saját neve alatt is hoz már ki lemezeket (tavalyi albumáról ITT írtunk).
Emellett persze a kétezres években megszámlálhatatlan vendégszereplésre és ideiglenes bandatagságra is futotta az idejéből (Mystic Prophecy, Dream Evil, Nightrage, hogy csak a fontosabbakat említsük), de a különböző formációk közül a legfontosabb számára egyértelműen mindig is a Firewind volt. A Century Media január 20-án hozta ki a görögök nyolcadik soralbumát "Immortals" címmel és ez a korong több szempontból is újdonsággal szolgál, valamint egy-két dolgot meg is magyaráz.
Nézzük először azt, ami megváltozott: új énekes érkezett Apollo Papathanasio helyére, aki pályáját az Arch Enemy-főnök Michael Amott másik bandájában, a Spiritual Beggars nevű hajdani stoner metal, mára Deep Purple-vonalas retro-rock csapatban folytatta David Coverdale-hasonmásként (legutolsó albumuk lemezkritikája ITT olvasható). Utódja a Metalium és a Sons Of Seasons soraiból ismert Henning Basse lett, aki ezen a lemezen sokkal visszafogottabb eszközökkel, de karcosabban, rockosabban énekel és bár sokan keveslik teljesítményét, én sokkal szimpatikusabbnak tartom ezt a nyersebb, őszintébb, maníroktól mentes hozzáállást, mint elődjéét.
A másik érdekesség, hogy a Firewind első alkalommal dolgozott külső producerrel, mégpedig választásuk Dennis Wardra esett, aki korábban olyan zenekarokkal működött együtt, mint a Unisonic vagy éppen a Pink Cream 69 és aki a hangmérnöki feladatok mellett társszerzője is a lemeznek. Fontos megjegyezni, hogy ez a tényező nagyobb hatással volt az "Immortals" korongra, mint a frontembercsere. Az "Immortals" egyben a Firewind első konceptalbuma is, mely a görögök és perzsák közti második háborúról, még pontosabban annak két döntő csatájáról, a Kr. e. 480-ban lezajlott thermopülai és a szalamiszi ütközetekről szól.
Kezdjük először távolabbról: a hangzás arányos, szépen szól minden hangszer, de kellőképpen tömény is, hogy megdörrenjen az egész anyag. Mindenki iparági profiként teljesít és szerencsére az euro-power rákfenéje, az erőtlen, gyakran megmosolyogtató vokális teljesítmény is hiányzik, mert Henning Basse torka kellőképpen szőrös, így megadja azt az erőt, ami a koloratúrszoprán énekesekből érthetően hiányzik. Bob Katsionis billentyűs és Gus G gitáros hangszeres párbajaira épül sok dal és ez a klasszikus hard rockból átemelt megoldás kifejezetten izgalmassá tudja tenni a nóták középrészét, mert manapság elég ritkán hallani ilyet, mégpedig ilyen minőségben.
Sokadig hallgatásra azonban kezdenek felsejleni a hiányosságok: amíg a szólók, illetve riffek is rendben vannak és a hangszerelésre sem lehet panaszunk, az énektémák, főleg a refrének kidolgozottsága elég sok kívánnivalót hagy maga után. Többször is volt olyan érzésem, hogy egész egyszerűen azt írták meg vokálfronton, ami elsőre, mondhatni csuklóból jött: és ezek sajnos igencsak elcsépelt, ezerszer hallott euro-power melódiák, dallammenetek, melyeket sok száz banda elsütött már az elmúlt harminc évben. Ebben biztos benne volt Dennis Ward keze is, aki szerintem hajnali háromkor, legmélyebb álmából felkeltve is pillanatok alatt össze tudna rántani egy elfogadható színvonalú power metal tételt.
Az énektémák gyengeségét kellően aláhúzza a Back On The Throne című nóta: ebben Gus G egy akkora "No Rest For The Wicked"-érás Ozzy-riffel indít, hogy a plafon leszakad (ezzel rendesen ki is lóg a szerzemény az egész korongról). Mégis: a fantáziátlan verze-refrén-verze miatt teljesen jellegtelenné laposodik a dal. Érdekes még, hogy sok szerzemény esetében éreztem azt, hogy gond nélkül ráfért volna egy kilencvenesek évekbeli Malmsteen-korongra, mondjuk a "Facing The Animal" időszakából (lásd például az Ode To Leonidas gitártémáit).
Talán ezek után már jobban érthető az is, hogy Gus G miért nem vett részt csatlakozása után a 2010-es, érkezését követő első Ozzy-album, a "Scream" megírásában. Ismerve szólóalbumait és Firewind-beli munkásságát, talán kijelenthető, hogy világszínvonalú gitártudásához még nem nőtt fel dalszerzői képessége. Az "Immortals" igen kellemes hallgatnivaló, de az európai középmezőny lécét nem tudta megugrani. Nincs kiugró nóta vagy egy olyan tétel, amire felkaphatnánk a fejünket. Mégsem tudok rá egyetlen rossz szót sem szólni: tisztességes produkció ez és én örülnék a legjobban, ha minden power metal kiadvány ilyen lenne. Csak éppen Gus G csapatáról beszélünk és ezt hozzá képest kevésnek érzem.
8/10
