Kollégánk, Mr. Zoom hozta fel az ötletet, hogy szerkesztőségünk tagjai gyűjtsék össze kedvenc albumaikat, ezúttal a metal területén maradva. Most tehát kimaradnak a simán csak rocknak vagy éppen popnak mondott lemezek és előadók, pedig egy Kate Bush, Genesis, Suzanne Vega, Neil Young, Tears For Fears vagy Talk Talk meg még körülbelül kismillió énekes és banda nélkül nagyon sivár lenne a zenei világunk és most finoman fogalmaztunk.

A Rozsdagyár fő profilja azonban kétségkívül a metal és annak ezernyi alstílusa, szcénája és leágazása. Így tehát a most kezdődő összeállítás-sorozatunkban szépen sorra elmondjuk, hogy kinek melyek a legkedveltebb albumai. Afféle személyes minden idők kedvencei listák lesznek ezek és már elsőre is rájöttünk, hogy hatalmas fába vágtuk a fejszénket. Eredetileg TOP15 lett volna a dologból, de aztán igen hamar feltornáztam ezt húszra (+1 bónuszra): természetesen átkozottul nehéz ügy ez, gyakorlatilag lehetetlen is a feladat, de pontosan ettől a kegyetlenül korlátozó feltételtől vált érdekessé a szelektálás.

37 év óta hallgatok napi szinten rockzenét, többezres (CD, vinyl, kazetta) gyűjteménnyel rendelkezem (a digitális fájlokat csak munkaeszköznek, nem pedig hanghordozónak tekintem), ezért a lista összeállításának megkezdését követő pár perc után heveny ideggörcs, kapkodás tört rám, aztán pedig már csak röhögni tudtam (jórészt) saját magamon. A fő szempontom az őszinteség volt: nem akartam sznobként a legelvontabb, legavantgárdabb extremitást iderakni csak azért, mert az éppen divatos vagy három hardcore arc elájul tőle.

Egész egyszerűen azon albumokat sorolom most fel a metal legkülönbözőbb területeiről, melyeket valóban a legtöbbször hallgattam meg életem során. Az ember pedig azért hallgat egy adott zenét rengetegszer, mert szereti; amit szeret, azt pedig igyekszik minél többször meghallgatni. Ennek megfelelően ezek a korongok lehettek valószínűleg a legnagyobb hatással rám és egyben a rockzenei trendek változása vagy fejlődése is szépen nyomon követhető a listán.

Még egy megjegyzés: a legfogékonyabb időszak a zenei ízlés szempontjából körülbelül húsz-huszonöt éves korunkig tart. Az akkori kedvencek egy életre belénk égnek, életünk mintegy aláfestőzenéjeként szolgálnak: ha bármikor meghallgatjuk azokat, kvázi időutazást teszünk múltunk egy adott pillanatába, egy adott élethelyzetébe és érzéskörébe. Éppen ezért ezekkel a lemezekkel semmi sem tud versenyezni, ez van, így működik az emberi agy. Életkoromból kifolyólag pontosan az ilyen anyagok sorakoznak itt régi barátként, akik a mai napig rendre felkeresnek és boldogan merülünk el az emlékekben.

Judas Priest - British Steel (1980)

Havertól átvett kazettán hallgattam szénné a nyolcvanas évek közepén ezt a klasszikus albumot. Hamar rátaláltam a bandára és mivel pont akkor voltak pályájuk csúcsán, aránylag gyakran is szerepeltek még a királyi magyar tévében is (értsd: két-háromhavonta), illetve a Petőfi Rádió könnyűzenei műsoraiban is lejátszották néhány dalukat. Habár nem ez a legjobb lemezük, ezzel váltak szupersztárokká és én ennek az anyagnak a révén ismerkedtem meg velük. A Judas Priest számomra az a banda, melynek minden korongján van három-négy hatalmas nóta, melyekből egy tökéletes, hibátlan háromórás lejátszási listát (régebben: két válogatáskazettát) lehet összeállítani és az aztán kitart akár életünk végéig is.

AC/DC - Back In Black (1980)

A brit-ausztrál csapat, az AC/DC számomra az örök szerelem: kilencéves koromban általuk ismertem meg a rockzenét és máig szeretem őket, habár az a fanatikus rajongás, mely kamaszkoromban is végigkísért, már értelemszerűen a múlté. Bár a Bon Scott-érát tartom az etalonnak, a sors külön kegyetlen fintora, hogy a zenekar kreatív zenitjét a skót származású frontember már nem érhette meg és az angol énekessel, Brian Johnsonnal készült el talán minden idők legjobb rock/metal albuma. Hibátlan, elképesztő hangzású, olyan mennyiségű és minőségű riffmunkát tartalmazó anyag ez, melyet azóta sem tudott megközelíteni senki, Brian Johnson rekedtes, ráspolyos hangjától pedig a banda hangzása egyfajta metalos élt is kapott. 

Iron Maiden - Powerslave (1984)

A "Piece Of Mind", a "Powerslave" és a "Seventh Son Of A Seventh Son" albumokat tartom a brit heavy metal zenekar legjobb anyagainak és csakis azért választottam ki ide az 1984-es "Powerslave" korongot, mert a borító olyan hatással volt rám, melyre máig emlékszem. Jugoszláv bakeliten (na jó, vinylen) vásároltam meg és órákig tudtam böngészni a lemezt, a belső tokját, miközben megállás nélkül pörgött az ócska Tesla-lemezjátszón a korong. Óriási dalok egész sora került fel az albumra: az Iron Maiden ötödik stúdiólemezén futtatta csúcsra a kislemeznótákra kihegyezett, óramű pontosságú, szenzációs szólókkal megspékelt első korszakát. Hibátlan csúcsteljesítmény. 

Accept - Metal Heart (1985)

Magyarországon a '80-as években a (nyugat-)német Accept afféle kultstátuszba került: aki metalos volt, az imádta őket és ezt nem igazán magyarázza az akkori kommunista éra hiánygazdasága. Egész egyszerűen volt ebben az apró, hidrogénszőke, rövid hajú, agresszív kis fickóban, Udo Dirkschneiderben valami, ami azonnal megfogta az embert, ha kedvelte a rockzenét. Számomra az Accept mindig is ő marad, ezért sem érdekel a mára már csak a gitáros Wolf Hoffmann szólóprojektjeként működő mai formáció. A "Metal Heart" a németek magnum opusa, tökéletes lemez, töltelékdalok nélkül: ha valakinek el szeretném magyarázni, hogy mi is a heavy metal (vagy legalábbis mit jelentett a nyolcvanas években), akkor a Judas Priest, az Iron Maiden és az Accept anyagait tenném le elé hallgatnivalónak.

Mötley Crüe - Girls Girls Girls (1987)

A '80-as évek nagy amerikai glam metal hulláma számomra kevés értékelhető produkciót nyújtott, habár ha akartam volna, se tudtam volna kikerülni ezeket a csapatokat. Érdekes módon a Bon Jovi "Slippery When Wet" és "New Jersey" albumait hallgattam sokat, de a Mötley Crüe azonnal megfogott. Tökös, koszos, veszélyes, nyers: a banda úgy lógott ki az egész agyonsminkelt, cicanadrágos műmájer színtérről, mint Horváth Charlie az 1998-as Eurovíziós Dalfesztiválról. Valószínűleg csak azért nem a két évvel későbbi "Dr. Feelgood" szerepel itt, mert ez egész egyszerűen korábban jött ki és emiatt többet pörgettem. 

King Diamond - Abigail (1987)

1986, Petőfi Rádió: olyan zenét hallok, melyet nem tudok hová tenni. Egy bizonyos dán úriember, művésznevén King Diamond azonos nevű bandájának "Fatal Portrait" című debütalbuma szól és engem rabul ejt ez a hang, a dallamok, a misztikum. Akkor még semmit sem tudtam minden idők egyik legvarázslatosabb metalcsapatáról, a Mercyful Fate-ről, melynek egyfajta folytatása, utódzenekara volt az együttes. Engem akkor csakis King Diamond érdekelt: az 1987-es "Abigail" pedig minden idők egyik (ha nem a) legjobb heavy metal lemeze. Örök érvényű mestermű, mely zenekarok generációira, későbbi stílusokra volt alapvető hatással (Ghost ... khmmm). 

Ozzy Osbourne - No Rest For The Wicked (1988)

Töredelmesen bevallom, Ozzy szólópályáját mindig jobban szerettem a teljes Black Sabbath-diszkográfiánál, habár azt is rengeteget hallgattam (különös tekintettel a Dio-val készült "Heaven And Hell" és "Mob Rules" anyagokra). Ráadásul a szólópályán belül is leginkább a Zakk Wylde gitáros által fémjelzett időszakot értékelem, melynek kezdőanyaga a "No Rest For The Wicked". Egy gonosz, doomos, igazi prosztó heavy metal anyag született 1988-ban, Zakk Wylde a csillagokat is legitározza az égről: egy szó, mint száz, számomra ez (na és a "No More Tears" korong) a brit legenda csúcsalkotása. 

Slayer - Seasons In The Abyss (1990)

Máig a csengőhangom a Seasons In The Abyss címadó tétele: az amerikai thrash metal banda, a Slayer ezen a korongján vegyítette a "Reign In Blood" agresszivitását a "South Of Heaven" középtempósabb gonoszságával és megszületett talán a legjobb albumuk. A brigád ekkor volt a csúcson és ez tökéletesen ki is tapintható a megszólalás és a dalszerzői minőség magabiztosságában. War Ensemble, Dead Skin Mask, Seasons In The Abyss, Hallowed Point: a Slayer életművének kihagyhatatlan klasszikusai, a korong pedig egyben Jeff Hanneman talán leginkább szerzői lemeze. 

Metallica - Metallica (1991)

Oké, tudjuk: eladták magukat, innentől került fekália a palacsintába, és a többi és a többi. Én meg azt mondom, hogy aki 1991 és 1993 között metalrajongó volt, az akármit is állít ma már, az bizony hallgatta, kedvelte és tombolt a Metallica ezen anyagára. A "Metallica" volt az egy évtizeddel későbbi "Back In Black": ugyanolyan szupersztárt csinált ez az album az amerikaiakból, mint 1980-ban az AC/DC-ből és nem ok nélkül, hogy finoman fogalmazzunk. A Nothing Else Matters című rockballadát már én sem bírom meghallgatni, mert annyira túljátszották akkoriban, hogy szó szerint rosszul vagyok tőle, de a korong úgy szól, ahogy a rockzene történetében kevés lemez, ráadásul olyan dalok sorakoznak itt, melyek egész egyszerűen megkerülhetetlenek. 

Kyuss - Blues For The Red Sun (1992)

A '90-es évek: az új évtized, mely gyökeresen megváltoztatta (bennem is) mindazt, amit korábban a heavy metalról gondoltunk. Komplett stílusok (glam, tradicionális heavy) és zenekarok ezrei mentek a levesbe, de jött helyettük egy csomó másik olyan brigád, melyek máshogy és másvalamit akartak velünk közölni. A hazai metalrajongók jó része máig sem tudta megemészteni, hogy a '80-as éveknek örökre vége, de furcsa módon a fiatal zenészek sem igazán: kétségbeesetten próbálják lemásolni annak az érának a zenéjét, melyben még nem is éltek (igen, a retró-trendről beszélek). Az 1987-ben megalakult amerikai Kyuss a stoner metal egyik legkorábbi és legjobb képviselője, négy albumukkal gyakorlatilag le is fektették a stílus alapjait, ráadásul olyan minőségben, hogy a listán később szereplő egyetlen banda kivételével senki sem tudta ezt utánuk csinálni. Nem tudom, hogy hogyan, de az 1997-ben haverom által a lemezről készített írott-másolt CD még mindig működik és tökéletesen szól. 

Megadeth - Countdown To Extinction (1992)

Majdnem lementem én is arra a bizonyos, mára már mémmé vált avokádós-Rockmaratonos Megadeth-koncertre, de megúsztam. Mondjuk ez abszolút nem érdekel, mert Dave Mustaine mindig is szimpatikus volt: zseni a fickó, ez kétségtelen és külön bírom a mindenkire és mindenre nagy ívben tevő, teljesen kaotikus megnyilvánulásait is. Azt persze nem kell hangsúlyoznom, hogy négy-öt olyan lemezt írt meg pályája során, melyek a heavy metal és ezen belül a thrash alapművei: az 1992-es "Countdown To Extinction" albummal értek fel népszerűségük és pályájuk csúcsára, de az azt követő problémák ellenére még 2016-ban is az egyik legkiemelkedőbb korongjukkal álltak elő.  

Rage Against The Machine - Rage Against The Machine (1992)

Ha lenne időgépem, szívesen tanulmányútra küldeném a XX. század bármelyik véletlenszerűen kiválasztott kommunista, népboldogító terrorállamába az amerikai szalonbalos úttörőzenekar, a Rage Against The Machine tagjait, hogy a valóságban tapasztalják meg a sarló-kalapács-vörös csillag kombó áldásos hatását. Na de a zenéjük, te jószagú Atyaúristen! Máig gimnáziumi osztálytársam által kazettára felvett formátumban van meg a debütalbumuk: úgy szól, mint a veszedelem és ha meghallom a Killing In The Name című proletárslágert, azonnal beindul a lábam meg a nyakam, mert eszembe jutnak azok a pécsi péntek meg szombat esték, amikor a szép emlékű Hard Rák Caféban szénné buliztuk magunkat erre egyetemistaként Dávid barátommal a rockdiszkóban. 

Amorphis - Tales From The Thousand Lakes (1994)

A finn Amorphis egyszerre a dallamos death metal, illetve a folk metal elindítója, de legalábbis az alapító atyák egyike. Ugyan Pasi Koskinen énekes távozását követően már csak mérsékelt érdeklődéssel követem a csapat munkásságát, az addig megtett zenei fejlődésük egész egyszerűen lenyűgöző. Az 1994-es második soralbumukon jelezték először, hogy sokkal többek ők a százszámra próbálkozó skandináv death metal bandáknál. Habár a korongon még Tomi Koivusari gitáros hörög, a dalok tele vannak finn népzenei és mitológiai elemekkel, no meg a '70-es évek klasszikus Hammond-hangzása is tiszteletét teszi. A kreatív csúcsra majd az 1999-es "Tuonela" albummal jutnak, de ez attól még korszakalkotó anyag.   

Faith No More - King For A Day ... Fool For A Lifetime (1995)

Sokan a "The Real Thing" vagy az "Angel Dust" korongokra esküsznek, de nálam az amerikai Faith No More legjobb lemeze egyértelműen a kezdetben értetlenséggel fogadott és kereskedelmileg kevésbé sikeres "King For A Day ... Fool For A Lifetime" 1995-ből. Ez volt az első albumuk Jim Martin gitáros nélkül, de éppen ezért döbbenetes, hogy ez egy csont nélkül hibátlan, eklektikus, de mégis egyenletesen magas színvonalú anyag lett. A Just A Man, a címadó szám, a Take This Bottle, a The Last To Know pedig az egész diszkográfiájuk kiemelkedő darabjai. Még egy albumuk készült (hasonlóan jó az is), majd feloszlottak: 2009-ben újjáalakultak, kiadtak egy teljesen felejthető és értelmetlen lemezt, szóval halottakról vagy jót vagy semmit.

Rollins Band - Come In And Burn (1997)

A jó öreg Henry Rollins saját nevén futtatott bandájának legjobb albuma: ez az 1997-es "Come In And Burn", mely alt-metal, hardcore punk, fúziós dzsessz-rock egyszerre és úgy, ahogy van, hibátlan alkotás. Egyetlen rossz vagy felesleges hang sincs rajta, Rollins dalszövegei pedig egész egyszerűen csontig hatolóak. Habár az 1994-es "Weight" korong kereskedelmi sikerei már ködbe vesztek ekkorra, kreativitásuk csúcsára itt értek. Olyannyira jól sikerült a korong, hogy a Rollins Band ezt követően fel is oszlott, azaz Henry Rollins mindenkit kirúgott és helyükre a teljes Mother Superior bandát leszerződtette maga mellé. Velük Rollins Band néven még kiadott két korrekt, hard rockos albumot, aztán a kétezres évek közepe óta már nem igazán foglalkozik zenével.  

In Flames - Whoracle (1997)

A svéd melo-death banda, az In Flames első öt lemeze közül bármelyiket választhattam volna, mert körülbelül ugyanannyit hallgattam őket a kilencvenes évek második felében, de valamiért mégis a "Whoracle" áll hozzám a legközelebb (a "The Jester Race" mellett). Van valami kozmikus, álmodozós hangulata ezeknek az akusztikus gitárokkal és billentyűs effektekkel telepakolt dalkezdéseknek és átkötő betéteknek, ami miatt sosem tudom megunni ezeket az albumokat. Számomra a dallamos death metalt az In Flames jelenti, legalábbis jelentette egészen az ezredfordulóig, mert ugyan a 2006-os "Come Clarity" még nyomokban tartalmazott némi régi mágiát, de Jesper Strömblad alapító gitáros távozásával és eredeti stílusuk hanyagolásával számomra már érdektelenné vált a produkciójuk.

The Kovenant - Nexus Polaris (1998)

Hát igen: nicknevemet is (nincs rá megfelelő magyar szó vagy én nem találtam) ettől a norvég, kezdetben szimfonikus black, majd inkább indusztriális metal bandától kölcsönöztem, szóval nagy meglepetés nincs abban, hogy a kilencvenes évek végén gyakorlatilag ronggyá hallgattam ezt a CD-t is. A norvég black metal színtéren természetesnek mondható módon a zenekarban a Dimmu Borgir, az Arcturus és a Mayhem tagjai is megfordultak, sőt, maga a zenekarvezető, Nagash a Dimmu Borgir bőgőse volt 1996 és 1999 között. A debütalbumot követően még Covenant néven vették fel az 1998-as, egészen zseniális atmoszférájú "Nexus Polaris" lemezüket, hogy aztán radikális stílusváltással két indusztriális anyaggal jelentkezzenek a kétezres években (a névcserére jogvita miatt került sor). Ezek sem rosszak, de ennek a korongnak a színvonalához nem érnek fel. 2002 óta nincs hír a banda felől, illetve Nagash Troll nevű projektjével adott még ki egy lemezt 2010-ben.

Katatonia - Discouraged Ones (1998)

A svéd depresszív dark metal banda, a Katatonia legjobb albuma, nálam legalábbis biztosan. A kezdeti death metalos évek után ez volt az első, végig tiszta éneket tartalmazó lemezük, immár végig Jonas Renkse vokáljával. Hiába a végletesen lehangoló atmoszféra, a nyomorúságos dalszövegek, a dallamok egészen lenyűgözőek és valahogy pozitív lesz a végkicsengés. A Katatonia ragyogó korongok egész sorát adta ki ettől kezdődően: a 2016-os lemezük némi progresszív metal élt is kapott, idei anyaguk pedig helyenként elektronikus-popos megközelítésű.

Monster Magnet - Powertrip (1998)

A leglazább, legkoszosabb stoner metal banda egyértelműen Dave Wyndorf énekes-gitáros csapata, a Monster Magnet. Emberünk hihetetlenül jó és ötletes szövegíró is egyben: dalaiban a sci-fi, a képregények, a drogok és a rock'n roll életstílus sajátosan elegyedik és valami csak rá jellemző, sajátságos őrület kerekedik ki mindebből. Bár szinte mindig minden zenei trendből kilógtak, az 1998-as "Powertrip" váratlanul beütött és aranylemez státuszig jutott, köszönhetően átkozottul fogós, pimasz rocktételeinek. Azóta a kereskedelmileg értékelhető siker totálisan elpártolt tőlük, Wyndorf 2006-ban túlélt egy drogtúladagolást, de mindezek egyáltalán nem akadályozták meg őket, hogy háromévente rendszeresen leszállítsák nekünk aktuális és általában kiváló stúdióanyagukat. 

Immortal - At The Heart Of Winter (1999)

Habár mostanában Abbath azzal került be a rocksajtó híreibe, hogy totálisan szétesett, vállalhatatlan koncerteket adott, majd elvonóra ment, ez korántsem volt mindig így. A norvég zenész a black metal legikonikusabb frontembere, szó szerint önálló márkává is vált, miután szakított anyabandájával, az Immortallal. 2009-ig bezárólag nyolc kiváló lemezt adtak ki, ezek közül azonban kiemelkedik az 1999-es "At The Heart Of Winter": atmoszferikus, gyakran akusztikus átkötései varázslatos atmoszférát varázsolnak a jéghideg északi feketefém tételek köré. Kevés jobb black metal albumot produkált a színtér, aki pedig kételkedik Abbath frontemberi és zenészi kvalitásaiban, az nézze meg a lenti koncertfelvételt: így szól power trió felállásban a norvég black metal.

+1. Artillery - Fear Of Tomorrow (1985)

Tizenegy évesen a német Metal Hammer szüleim pénzén pult alól megvásárolt példányát böngészem és a lemezkritikák között megpillantom ezt a lemezborítót: ott és akkor tudtam, hogy ezt az Artillery-korongot meg kell szereznem, habár a zene mibenlétéről fogalmam sem volt, tekintve, hogy már akkor sem beszéltem németül. Aztán másolt gagyi "műsoros" kazettán sikerült pár hónappal később levadásznom: ekkor ismerkedtünk meg egymással, az extrém metal és én. Ez a dán csapat valami eszement módon játssza az európai, technikás thrash metalt és bár még két kiváló lemezzel jelentkeztek öt évvel későbbi feloszlásukig, a debütanyag színvonalát, varázsát már sosem tudták megismételni. Örök kedvenc underground thrash metal albumom a "Fear Of Tomorrow", a színtér egyik (vagy talán legfényesebb) gyöngyszeme.

Nos, az összeállítás végére értünk: ezernyi banda maradt ki, mint például a Queensryche, a Voivod, az S.O.D. meg még számtalan másik az újabb generációs metalbandák közül, de körülbelül ennyi. Konzervatívnak tűnhet fel a lista, de valóban a fenti lemezek fordultak meg legtöbbet a mindenkori lejátszómban (kazetta, vinyl, CD - ebben a sorrendben).