Az 1995-ben alakult jakartai (Indonézia) Kekal nem egy könnyen bekategorizálható (és nem egy könnyen emészthető) formáció. Az ilyen jellegű zenékre egész egyszerűen csak az experimentális rock vagy metal jelzőt szoktam ráaggatni, egyrészt azért, mert ez nagyjából fedi a valóságot, másrészt pedig feleslegesnek tartom leírni az összetevőket, főleg ha azok egy rakás stílust magukban foglalnak.

Általában üdvözölni szoktam a progresszív megközelítésű muzsikákat, de amikor egy formáció az általam nem igazán kedvelt/hallgatott műfajokat felhasználva lép a haladás útjára, akkor bizony már bajban vagyok. A Kekal például előszeretettel alkalmazza az alternatív és az elektronikus zenék elemeit; mindezeket figyelembe véve eleve hátránnyal indult nálam a banda, ám az esélyt mindenkinek megadom, nem fogok azonnal negatív kritikát megfogalmazni, csakis abban az esetben, ha sokadik alkalommal sem látok fantáziát a zenéjükben.

Az előbbi okfejtést még jobban kidomborítva szeretnék felhozni egy példát, amivel talán konkrétabban is tudom szemléltetni a dolgokat: az Ara nevű progresszív death metal banda legutóbbi albumával azonnal a bizalmamba férkőzött, mert ők a metal műfaj keretein belül dolgoznak azon, hogy valami újszerű, megreformált koncepcióra építkezve készüljenek el lemezeik. De amikor egyesek tőlem stílusidegen műfajokból összeollózva próbálnak meg hasonlót előállítani, akkor azt már kevésbé üdvözlöm.

Egy zenemű esetében a fősodorbeli igényeket maximálisan háttérbe szorítani egyenlő az underground státuszra való törekvéssel (a könnyűzene sok évtizedes múltjára fókuszálva ez csakis tudatos lehet). A Kekal huszonöt évvel ezelőtt alakult és a szóban forgó lemezük immáron a tizenkettedik, én pedig most hallok róluk először. Természetesen a már említett alternatív és elektro stílusok mellett a metal is fontos szerepet tölt be a Kekal munkásságában (máskülönben mit keresnének itt, nem igaz?).

Hol tiszta, hol pedig black metal-szerű ének kíséri a sötét, elvont és rendkívül elborult szerzeményeiket. Itt aztán keresve sem találunk hagyományos dalszerkezeti felépítéseket, illetve csak nagy ritkán tévednek erre az ösvényre. Először fura is volt számomra a Kekal muzsikája, de egyre jobban belemerülve izgalmas zenei utazásra invitált és bizony el kell ismernem, hogy bár stílusidegen számomra, elképzelhető, hogy a későbbiekben is elő fogom még venni.

A spirituális tematikát körülölelő dalszövegek pedig pontosan ehhez a zenei vonalhoz illenek, melynek kiteljesülése leginkább fejhallgatót igénybe véve érvényesül és ami enyhén szólva is hangulatfüggő. Az viszont borítékolható, hogy egy konzervatív rockzene-rajongó az első másodpercekben a kikapcsoló gomb után nyúl, ha belehallgat a jakartai banda új lemezébe.

A Kekal tíz dalt felvonultató legújabb, tizenkettedik albuma az Eastbreath Records gondozásában jelenik meg 2020. augusztus 1-jén "Quantum Resolution" címmel. Azoknak ajánlom, akik szeretik az új, szokatlan megközelítésű, kísérletezős muzsikákat. Nekem tetszett, ettől függetlenül nem váltam a rajongójukká. Mindenesetre az átlagosnál jobb korongok közé sorolandó.

7,5/10