Tisztán emlékszem, micsoda vitákat generált annak idején a jó öreg Seasick Steve semmiből történő felbukkanása: valóban hajléktalan csöves? Vagy csak ravaszul annak adta ki magát? Becsapta az embereket, hogy azzal világhírnévre tegyen szert? Nem is az a neve, ami… és így tovább. Már akkor is jókat derültem ezeken a felháborodásokon, mert a napnál világosabb, hogy mindezeknek a világon semmi jelentősége nincsen. Mondjuk, hogy sosem volt hobó, tényleg diszkózenekarban basszusgitározott, és csak a Jools Holland show szilveszteri műsorába találták ki a fazonját… oké, tegyük fel így volt… és akkor mi van? A zenéje már akkor is, most is világbajnok volt, és kész. Passz. Ennyi.
Mondjuk megadom a nyilvánosság lehetőségét X.Y. úrnak 65 éves korában, ráadom a kantáros nadrágot, a hozzá illő stílust fazonra szabom, és kezébe adok egy háromhúros szakadt gitárt… Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle? Szerintem 100 emberből 99 semmit. De nem akarok túlozni, mondjuk azt, hogy a nagy többség a világ minden trükkjét bevetve sem tudna befutni egy szál gitárral, kizárólag saját dalok tolmácsolásával, akármilyen TV-műsorba is kerül be vagy bármennyire is támogatják.
Ez a fazon a legnagyobb blues előadó B.B. King után, s mivel a király már nincs velünk… kimondjam? Steve a király, ennyi. Akinek ez nem tetszik, ne hallgasson bluest, mert ez erről szól. Egy életérzés, életmód, mely nagy ívben tesz mindenre, ami az éppen divatos trendeket illeti, elég megnézni a csávó hangszereit, még csak annyira sem igényes, hogy a legmenőbb márkákat használná, egyik gyártóval sincs reklámszerződésben, éppen ellenkezőleg, minden hirdetést, reklámot, nagyvilági cicomát elvből elutasít.
Pár dolláros videók, átlagos cuccon előadott abszolút felismerhető delta blues/americana témák, óriási szívvel és alázattal tálalva. Nyersen és egyszerűen, ahogy azt a hőskorban Son House, Skip James vagy Big Joe Williams tették. Azt persze magam is aláírom, hogy nem Steve nevéhez fűződnek a leghangulatosabb újkori blues szerzemények, más szóval nem tartozik a jelentős dalszerzők közé, de ez semmit nem von le az érdemeiből, hiszen B.B. King sem jegyzett világslágereket, ellenben a Thrill Is Gone-t sosem játszotta kétszer ugyanúgy.
Seasick Steve is elsősorban az élő fellépésein érvényesül igazán, pillanatok alatt a maga oldalára képes állítani a közönséget, és még a műfajidegen metalos arcok is mosolyogva hódolnak a teljesítménye előtt. Nem is lehet másképp, a zene az zene, amikor őszintén vezetik elő, akkor nem számítanak a műfaji korlátok. Ami a lemezanyagokat illeti, hát nem rosszak és ennyi. Három-négy percben nem lehet megváltani a világot, de sokat dobhat életkedvünkön egy ilyen "Love And Peace" attitűddel megáldott fickó.
Feltehetően ő is érzi, hogy nincs minden a legnagyobb rendben odaát, abban a nagyon pörgős, rohanó világban, és a maga módján azt üzeni nekünk, lassuljunk le, higgadjunk le, érezzük át, milyen az amikor a lusta folyó sodrása hömpölyög az ereinkben, kék az ég, repkednek a madarak, és egyik sem tojik a fejünkre tiszteletadásképpen, ha pedig mégis, az csakis jót jelenthet.
Kiemelném a Toes In The Mud brutálisan erős mocsári alapvetését, mely kőkemény southern csapáson ereszkedik alá, valamint a Jeff Healey stílusában előadott Clock Is Running nótát, amihez a videó is készült. A Travelling Man egy hátradőlős, hintaszékes countryban ázott ballada, míg a Ready Or Not leheletnyi szájharmonikával megtámogatott izmos tétel, kattogó ritmikai kísérettel a háttérben.
Jöhetnek járványok, aszály, sáskajárás, iskolakezdés, virágozhat a korrupció, a protekció, és a bikini-konfekció, összefoghat ellenünk a koalíció és egy feldühödött koala kollekció, amíg ilyen lemezek készülnek, addig nagy baj nem lehet. Kényelmes helyen lábainkat felpolcolva azt csinál mögöttünk a világ, amit akar. Engedjük közel magunkhoz Steve nagyapót, és bárdolatlan bárdjának ólmos pengése mellett fenséges közönnyel fogadjuk majd a legborzasztóbb sorscsapásokat is. "Love And Peace", a többi pedig jön magától…
9/10
