A tribute-zenekarok létjogosultságát illetően ugyan megoszlanak a vélemények, az azonban biztos, hogy az elmúlt nagyjából két évtizedben elég komolyan bepozicionálták magukat elsősorban a rockzenei színtér térképasztalára. A már feloszlott bandák dalaival és imidzsével turnézó formációk talán egy picivel nagyobb rajongótábort tudhatnak magukénak, mint azok, akik a jelenleg még aktívan zenélő csapatok tükörképeiként funkcionálnak.

Sok esetben csak az ötlettelenség, valamint a kreativitás hiánya tereli őket erre az útra, de léteznek olyan bandák is, akiket sokkal inkább a  fanatizmusuk és egyfajta tiszteletadás is vezérel. Egyesek minden tekintetben az eredeti zenekar hasonmásaként szeretnének tetszelegni, míg mások szimplán csak eljátszani azok dalait. Több aspektusból kell tehát megvizsgálni a jelenséget, nem egyszerűsíthető le a dolog a szimpla lemásolás kategóriájára.

Nem is szeretném ezt tovább ragozni, talán még annyit fűznék hozzá, hogy mivel nagy Black Sabbath-rajongó vagyok, ezért a velük kapcsolatos tribute-bandák általában mélyebben szoktak megérinteni, ami egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy elfogult is vagyok velük szemben. Hallottam én már túlságosan lélektelen, szolgai módra leutánzó formációkat is, melyek még az érdeklődés leghalványabb szikráját sem lobbantották fel bennem.

Írtam már korábban két komolyabb Black Sabbath-tribute banda lemezéről, akiket tulajdonképpen a hagyományostól eltérő működési elv vezérelt. Az egyik ilyen az Emerald Sabbath: ők amellett, hogy egykor a Black Sabbathban hivatalos tagként zenéltek, komolyzenei elemek beépítésével is kísérleteztek a bemutatkozó lemezükön. Apropó lemez: ritka jelenség ez a tributerek világában, hiszen ők többnyire inkább az élő fellépésekre specializálódnak.

Az Emerald Sabbath olyan neveket vonultat fel többek között, mint Vinny Appice, Neil Murray, Glenn Hughes, Laurence Cottle és Dave Walker. Ez hatalmas fegyvertény a tribute világában. Aztán ott van Adam Wakeman ex-Ozzy és -Sabbath billentyűs, aki Jazz Sabbath néven alakított zenekart és a Black Sabbath dalait ültette át a dzsessz világába. Ez a két formáció egyaránt különleges és értékteremtő produktumokkal gazdagította a rockzene palettáját.

Most pedig Ozzy Osbourne régi/új gitárosa, Zakk Wylde, akiről régóta tudjuk, hogy van egy Zakk Sabbath nevű bandája, adott ki egy különleges albumot: a Black Sabbath legelső, 1970-ben megjelent lemezéről van szó, melyet Zakk Wylde és társai (Blasko és Joey Castillo) a korong ötvenedik évfordulójának alkalmából teljes egészében rögzítettek és mely a korai Sabbath-időszak kiadójának a nevét, a "Vertigo" címet kapta. Sokáig ők is csak koncertzenekar voltak, de ezt a hagyományt részben maguk mögött hagyva dobnak piacra most stúdióalbumot.

Zakk sosem titkolta, hogy óriási Sabbath-rajongó, Ozzy szólózenekarában pedig volt is rá lehetősége, hogy a mesterrel közösen Sabs-dalokat pengessen. A névválasztás is eleve adta magát, ugyanis Zakk az egyik fiát is Sabbathnak keresztelte (a másikat pedig Hendrixnek). A Black Sabbath debütalbuma idén lett ötvenéves, Zakk ennek apropójaként akarta leróni a tiszteletét kedvencei előtt. A végeredmény pedig nem csak méltó az eredetihez, hanem felettébb tekintélyes is lett.

Alapkoncepció lehetett, hogy nem építgetnek bele a zenébe új elemeket, nem át-, hanem sokkal inkább feldolgozáslemez volt a cél. Nem állítom, hogy mindent tökéletes azonossággal adnak vissza, de egészen minimális, mondhatni nüansznyi változtatásokkal élnek csak. A lemezborító nyilván teljesen más, mint az eredeti korongé, ahogy az album címe is. Zakk és bandája a jammelős részekben jeleskedik leginkább, azok ütnek a legnagyobbat a lemezen. A riffek Zakkatolnak rendesen, a ritmusszekció állat, a hangzás kiváló. Szerintem az érdeklődök nagyjából erre is számítottak, nem többre, nem kevesebbre. Mivel egy olyan anyagról van szó, melynek eredetijét szerintem nem kell bemutatnom, a Zakk-féle pedig minimálisan tér csak el tőle, ezért nem is tudok nagyon már mit hozzáfűzni. Ezt hallani kell!

A "Verigo" címmel a Magnetic Eye Records gondozásában 2020. szeptember 4-én érkező korong csakis fizikai formátumban jelenik meg a kizárólag streaminget használó rajongók legnagyobb bánatára. Nem is tudom, hogy érdemes lenne-e tovább bolygatni a Sabbath-életművet Zakk részéről, mindenesetre ez az album annyira korrektre sikerült, hogy akár felvehetnék a "Paranoid" című lemezt is mondjuk karácsonyi ajándékként. Idén az is ötvenéves lett.

10/10